Főkép

Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Ian McEwan közel egy évtizede magyarul is megjelent, Szombat című könyvében egy orvosról ír, hisz maga is olyan következetességgel és szakmai tudással szedi darabjaira az általa életre keltett embereket, mint egy rutinos sebész. Ennek legújabb ékes példája – mely A Chesil-parton címet viseli – nemrégiben jelent meg idehaza.

 

Azt előre elárulom (és azt hiszem, hogy a rajongókat ez a legkevésbé sem fogja meglepni), hogy ebben az alig 150 oldalas kisregényben olyan kevéske cselekmény van, amiből a legtöbb író jó, ha egy 4-5 oldalas novellát összehozna, így még ez a kisregénnyi terjedelem is meglepő lehet. De az angol szerző által patikamérlegen kimért és adagolt információknak, valamint a kockáról kockára felépített szövegnek világos célja van: egy korszak életérzésének és torz világlátásának bemutatása, valamint egy őszinte és komoly alapokon nyugvó szerelmi házasság nászéjszakájának leírása révén újra az emberi psziché legmélyére viszi le az arra fogékony olvasót.

 

Edward és Florence bár egymástól igen-igen eltérő családból származnak, és teljesen más is az érdeklődési körük (a szerényebb hátterű fiút inkább a történelem érdekli és írni szeretne, míg a gazdag felmenőkkel bíró lányt a komolyzene foglalkoztatja és kimagaslóan tehetségesen hegedül), mégis szeretik egymást a szívük legmélyéig, így persze egyenes út vezet a házassághoz is. Ám ami ennél meglepőbb, és amit McEwan hihetetlen eleganciával tár elénk az előzmények, a családi háttér és a lelki mozgatórugók bemutatásával, az az, hogy az út a nászéjszakán történtekhez is pontosan ilyen egyenes és magától értetődő.

 

Bár minden bizonnyal lesznek, akik nem szeretik ezt a stílust és inkább a mozgalmasabb regényeket kedvelik elsősorban (na, ők kerüljék ezt a könyvet, nem nekik szól), de minden bizonnyal elég sokan egyet fognak velem érteni abban, hogy ebben a 150 oldalnyi történetben nincs semmi üresjárat, minden lelki rezdülés és minden leírás a maga pontosan meghatározott és jól átgondolt helyén van. És ha azt is figyelembe vesszük, hogy a komolyzene a lány mindene, akkor az sem lesz túl meglepő, hogy McEwan szövege úgy épül fel, mint egy zenemű: Florence és Edward szólamai végig felelgetnek egymásnak, néha kiegészítik, néha elválnak a másiktól, hogy ilyen zenei/költői módon mutassák meg, hogy hová, milyen katasztrófákhoz vezethet a kommunikáció hiánya és egymás kölcsönös meg nem értése.

 

Bár alapvetően nem szeretem, ha egy könyv végén egy az egyben ki van mondva valamilyen bölcs gondolat, nagy tanulság (jobban kedvelem, ha az író hagyja, hogy az olvasó maga jöjjön rá erre), de azzal, ahová kifut ennek a roppant furcsa és szomorú napnak a története, és amit maga a szerző is megfogalmaz, nehéz lenne vitatkozni – ennek tükrében a regény és talán a saját élete kapcsán is újabb plusz gondolkodnivalót kap minden kedves olvasó.

 

Az biztosnak tűnik, hogy nem A Chesil-parton lesz Ian McEwan legjobb és legmaradandóbb könyve, de azt hiszem, ez a végtelenül kifinomult, gondosan felépített és zenei alapokon is nyugvó kötet – melyet szokás szerint Lukács Laura hiba nélküli fordításában vehetünk kézbe – sok ínyencnek fog maradandó élvezetet és örömet okozni.