Főkép

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a 2020-as évben az egyik általam leginkább várt könyvmegjelenés az A mindenséghez mérhető volt, amely annak a Jón Kalman Stefánssonnak a műve, aki éppen ennek a regénynek az előzményével – A halaknak nincs lábuk – nem csak a hazai köztudatba, de az én irodalmi életembe is berobbant.

 

Mondom ezt annak ellenére, hogy bár az izlandi kötet minden oldala teli volt jobbnál jobb, idézhető és végtelenül költői mondatokkal, minden fejezet újabb és újabb, a saját életünkre is rávilágító (korántsem elvont) lételméleti kérdéseket feszeget, és számtalan megrázó, megmosolyogtató vagy éppen szívmelengető epizód is szerepelt benne, de mégis az egész regény – a szerző sajátos és utánozhatatlan stílusának hála – belemerült valami sűrű, gomolygó és áthatolhatatlan ködbe, amely már ilyen rövid idő alatt is rengeteg konkrétumot eltakart. Ám az új könyvet felütve már pár oldal után szinte minden egy csapásra a helyére ugrott, és újraindult az előző kötetben elkezdett és majd’ egy évszázadnyira táguló napnak a története, ami nemcsak három generáció életét, de Izland egész 20. századi történelmét is magába foglalja.

 

Ezen a 380 oldalon továbbra is főleg főhősünket, az egykor költői ambíciókat dédelgető Arit követjük nyomon, aki azért érkezett a szigetországba, hogy még egyszer, utoljára szembenézzen haldokló és sosem szeretett apjával, ám ahogy korábban is, a jelenből gyakran visszatérünk a ’80-as évekbe, Ari fiatalkorába. Abba az időbe, amikor – hiába az irodalmi tehetség – egy kis halfeldolgozóban robotolt, hogy szabadidejében megpróbáljon úgy élni, mint a többi fiatal (bulik, pia, nők, és gyakran bukásra ítélt önállósodási kísérletek); vagy éppen a ’60-as évekbe, amikor kisgyerekként elveszítette imádott édesanyját, hogy emiatt örökre megpattanjon a lelkében valami. De sokszor visszatérünk a század első felébe is, a nagyszülők, Oddur és Margrét korába, és az oldalak fogyásával lassan rájövünk, hogy ebben a könyvben, ahogy az életben is, minden mindennel összefügg; például egy több évtizede elcsattant pofon még nemzedékeken át visszhangzik, és a hatása a jelenben is érezhető…

 

Stefánsson hihetetlenül biztos kézzel kezeli az idősíkokat, ám az olvasónak éppen ettől nincs könnyű dolga, ha nem akar végképp elveszni. Az egyes cselekményszálak sokszor a legváratlanabbul szakadnak meg, mint ahogy váratlanul is kerülnek elő, egyre több és több a homály és kérdőjel a fináléig, ám a gyönyörű, lírai tollal megírt szöveg (Patat Bence már megszokott zseniális tolmácsolásában), a súlyos, felvetett, ám meg nem válaszolt kérdések, valamint a számtalan emlékezetes jelenet sodor minket magával végig menthetetlenül.

 

A mindenséghez mérhető egyenrangú folytatása a nagy sikerű első kötetnek, és végig olyan szélsőségek között ingázik, mint az élet és a halál, a szerelem és a gyűlölet, a szolgai kötelességteljesítés és a szabadság, vagy a káprázatos lírai hangvétel és a legsötétebb naturalizmus. Én mindenesetre nem lepődnék meg azon, ha Halldór Laxness után Jón Kalman Stefánsson lenne a következő izlandi irodalmi Nobel-díjas. Egyértelműen megérdemelné. A mostani pedig ismét egy olyan regény, amit egyszerűen nem szabad kihagyni!