Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig

Mivel mindenképpen jól szerettem volna zárni a 2020-as évet irodalmi szempontból, úgy időzítettem, hogy a kínai Nobel-díjas Mo Yan nagyregénye, az Élni és halni végkimerülésig legyen az utolsó olvasmányom. Úgy gondolkodtam, hogy nem lőhetek nagy bakot vele, hiszen a szerző két korábbi regénye – a Szeszföld és a Békák – egyaránt tetszettek. Azt elöljáróban elmondhatom, ha a két közepesen vaskos műve tetszett, akkor ezt a féltéglányit egyenesen imádtam.

 

Érdekesség, hogy az Élni és halni végkimerülésig egy majd’ két hónapon át húzódó írási láz végterméke, melynek során Mo Yan a hagyományos módon, tollal és ecsettel vetette papírra ezt a szerteágazó történetet, megalkotva ezzel alighanem saját életművének is a legragyogóbb ékkövét. A szerző érezhetően egy óriási tablót álmodott meg, egy eldugott, apró kis település, Ximenfalva lakóinak sorsán keresztül egész Kína 20. századi történelmét és társadalmi változásait kívánja bemutatni ebben a nagyívű történetben.

 

Aki Mót jól ismeri, annak nem lehet meglepő, hogy ezúttal is egy kimondottan furcsa és csavaros narrációs technikát alkalmazva tárja elénk jó kéttucatnyi főbb szereplőjének pontosan fél évszázadon átívelő történetét.

 

Az egyik narrátorunk Ximen Nao, a jószívű földesúr, aki már az első lapokon a pokolban sínylődik – mivel kegyetlenül végeztek vele a frissen hatalomra jutott kommunista párt helyi szimpatizánsai –, és aki Yama király, az alvilág uralkodója jóvoltából ezen a közel 800 oldalon összesen hatszor születik újjá, először szamárként, majd ökörként, disznóként, kutyaként, majomként és végül saját ükunokájaként, hogy ötéves mindentudó és mindenre emlékező gyerekként elmesélje történetét a másik elbeszélőnek, a korosodó Lan Jiefangnak, aki tulajdonképpen a saját mostohaunokája (!).

 

Ám itt nemcsak a narrátorválasztás, de a történetmesélés is különleges. Mo ugyanis ragyogóan osztja meg a feladatot a két elbeszélő között, és ezen kívül a folyton újjászülető Ximenben is hol gyengébb, hol erősebb az állati nézőpont, így az elbeszélés fókuszpontja nemcsak folyamatosan csúszkál az emberi és az állati világ között, de Ximen gyakori halála miatt többször is újraindul, így gyakorlatilag több önmagában is megálló, eltérő hangulatú, ám egymással szorosan összefüggő kisregénnyel van dolgunk.

 

Mondhatnám: új állat, új mese és új korszak. Az egykori földesúr előbb csökönyös és rettenthetetlen szamár, aki gazdája (vagyis saját egykori nevelt fia), Lan Lian az utolsó szabad és független földműves oldalán száll szembe az őrületekig vitt kollektivizálással és elmebeteg kommunista tervekkel, majd csendes, ám önfeláldozó ökörként szorul be gazdájával együtt a kulturális forradalom által is sújtott talpalatnyi kis földön álló gazdaság falai közé. Később disznóként – a vér szerinti fia tulajdonában – éli át a kínai gazdaság fellendülését, majd hűséges kutyaként kerül a közeli nagyvárosba, ahol a dédunokájára vigyázva csöppen bele az egyik legszebben megírt szerelmi történetbe, amit valaha olvastam, hogy végül a majomlét után az újjászületett gyerek mesélni kezdjen…

 

Talán már ebből is érzékelhető, hogy a regénynek hatalmas íve van, és a benne szereplő két tucat alak között roppant szövevényes, ráadásul korszakonként változó a viszony, ám elmondható, hogy mindegyikük plasztikusan megrajzolt, hihető motivációkkal rendelkező hús-vér ember. Tényleg ritka, hogy mindegyikük az.

 

Mo emellett hihetetlenül sokfelé képes csavarni a történetet, számtalan regiszterben játszik a kacagtatóan humorostól kezdve (jellemző, hogy a könyvbéli Mo Yan, a kövér, törtető, folyton poénkodó, levakarhatatlan és nem túl okos író az egyik legnagyobb humorfaktor) a romantikuson át egészen a könnyfakasztóan tragikusig, és közben persze megjelenik egyfajta velős, ugyanakkor némileg letompított rendszerkritika is (ebből kifolyólag számomra nem is csoda, hogy Mo a másik kínai Nobel-díjassal, Gao Xingjiannal ellentétben már nem a rendszer üldözöttje, hanem az utóbbi időkben inkább az egyik legnagyobb sztárja).

 

Mit szépítsek, az Élni és halni végkimerülésig az egyik legjobb, leghumorosabb és legegyedibb nagyregény, amit az utóbbi időkben olvastam, így féltéglányi méret ide, borsos ár oda, mindenkit arra biztatok, hogy vegye kézbe napjaink egyik legnagyobb és legfontosabb ázsiai írójának talán legjobb regényét. Ajánlom!