Mo Yan: Szeszföld

A 2012-ben Nobel-díjjal kitüntetett Mo Yan regénye igen különleges olvasmány – én legalábbis nem találkoztam eddig kínai posztmodernnel. Márpedig a Szeszföld igazi posztmodern regény: okos, roppant humoros, groteszk, durva, elborult, játékos, bizarr mű, ami azt vizsgálja, hogy hol húzódnak a valóság és a fikció közötti határok, s ami folyamatosan reflektál a szerzőség kérdéseire.

Kezdjük azzal, hogy a Szeszföld igen cselesen felépített regény: az események két különböző, de egymással összefüggő, egymásra reagáló, és időnként egymásba hatoló szálon zajlanak. Az első cselekményszál főszereplője a zseniális nyomozó, Tom Por, akit azért küldenek a messze földön híres-hírhedt Szeszföld városába, hogy kiderítse, igaz-e a szörnyű híresztelés, miszerint a szeszföldi elit tagjai gyermekeket esznek. Tom Por nagy hévvel – és morális felsőbbrendűségének teljes tudatában – veti bele magát a nyomozásba, de aztán hamar kiderül, hogy a férfi mégsem olyan kiváló nyomozó – legalábbis túl könnyen hagyja magát eltéríteni a feladataitól, és nincs eléggé felkészülve a szeszföldi trükkökre.

Tom Por egyik gyengéje, hogy nem képes ellenállni a nőknek (már a második oldalon arról olvashatunk, hogy hogyan flörtöl egy faragatlan, ugyanakkor vadító teherautó-sofőrnővel); a másik pedig az, hogy jóval kevésbé bírja az italt, mint a szeszföldi átlagember. Szeszföldön márpedig mindenkinek innia kell, eszetlenül sokat. És Tom Por iszik is, hiszen nem akar udvariatlannak tűnni, a rengeteg piálás viszont azzal jár, hogy a hős nyomozó az ideje nagy részét tökrészegen, félig öntudatlanul, vagy agyatlan-másnaposan tölti, és közben bizarr, pokoli benyomásai támadnak a szeszföldi valósággal kapcsolatban – a nyomozás viszont csak nem halad, és az is egyre kétségesebb, hogy mi a valóság és a mi a részeg vízió.

A másik cselekményszálon két íróról olvashatunk: egyikük Mo Yan, a már befutott, elismert alkotó, aki a legújabb regényén dolgozik, amely véletlenül épp egy szeszföldi nyomozás történetét írja le. Mo Yan egy nap levelet kap Li Akótól, a fiatal szeszföldi írópalántától. A kezdetben rendkívül alázatosnak mutatkozó, majd egyre határozottabbá és tiszteletlenebbé váló Li Akó mesterének tekinti a nagy Mo Yant, és azt szeretné, ha a híres író elolvasná és véleményezné az ő zsenge novelláit, és mellesleg segítene neki abban, hogy ki is adják őket. Mo Yan azonban – valamiféle nagy-írói elefántcsonttoronyba húzódva – nem akarja elkötelezni magát, és csak nagyon óvatos kritikákat fogalmaz meg Li Akó műveivel kapcsolatban, amelyek – megint csak – véletlenül épp a szeszföldi mindennapokról és hagyományokról szólnak, többek között a fiúgyermekekből készült ínyencségek fogyasztásának szokásáról.

Az, hogy Mo Yan csak nagyon óvatosan kritizál, két okból is érdekes: egyrészt így az olvasóra marad a véleményalkotás feladata – és nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Li Akó változatos, stílussal-hangnemmel-elbeszélésmóddal kísérletező írásai minden zsengeségük ellenére is jobbak, kidolgozottabb, és főleg izgalmasabbak, mint a nagy Mo Yan szeszföldi-nyomozós, egyre kaotikusabb, egyre követhetetlenebb és értelmetlenebb története. Másrészt Mo Yan húzódozása azért is érdekes, mert Li Akó fiktív (?) novelláinak részletei lassanként beszivárognak a Tom Porról szóló történetbe is – Li Akó történetei tehát igencsak hatnak Mo Yanra és az ő művére (még akkor is, ha Mo Yan ezt valószínűleg nem ismerné el szívesen), és azt is erősen befolyásolják, hogy mi, olvasók hogyan értelmezzük Tom Por történetének egyes eseményeit. A végeredmény pedig egy meglehetősen trükkös, agyalós, és kellemesen nyugtalanító regény, ami megmutatja, hogy a valóság, a fikció, és a fikcióbeli valóság határai teljességgel átjárhatóak, felcserélhetőek, és véletlenszerűek.