Főkép

A Nobel-díj mindig „jót tesz” egy-egy adott szerzőnek, hiszen neve világszerte híressé válik, könyveit pedig még akkor is kiadják, ha az adott nyelven még semmi sem jelent meg tőle korábban. Ez volt a helyzet Mo Yannel is, aki hazánkban teljesen ismeretlennek számított korábban – de így, a „hype” elülése után, ha rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az is maradt, elvégre az átlagolvasónak valószínűleg továbbra sem mond sokat a neve. Igaz, mindössze egy évet kellett várnunk a 2012-es díjazott újabb kötetére, így a 2013-ban kiadott Szeszföld után most a Békákat vehetjük a kezünkbe.

 

Bár én, ha az emberi szempontokat nézem (hiszen a Nobel-díjas példakép is), azt mondom, hogy nem volt egy túl jó választás a kínai szerző, hisz, hogy mást ne mondjak róla, jónak és szükségesnek tartja a cenzúrázást hazájában és kiáll mellette – ennek ellenére az előző magyarul olvasható kötete, az igazi hardcore posztmodern krimi, a Szeszföld nagyon is tetszett. Nem hiába vártam hát olyan nagyon a Békákat. Azon pedig igazán meglepődtem, hogy itt nem igazán jelentek meg a szerzőre olyannyira jellemző „hallucinatorikus realizmus” jegyei. A Békák meglehetősen realista mű, ami a Kínai Kommunista Párt családtervezési és születésszabályozási politikáját és annak a hétköznapi emberekre gyakorolt hatását mutatja be az elmúlt fél évszázadban.

 

Az alaptörténet szerint az Ebihal művésznevű drámaíró leveleket küld a híres japán irodalmárnak, Sugitaninak, amiben megköszöni, hogy ellátogatott a településükre, illetve megkéri, hogy adott esetben segítsen neki a tervezett drámájához, ami a szülésznőként dolgozó nénikéjéről fog szólni – ehhez pedig úgy érzi, hogy mesélnie kell róla. Ezek a leírások kezdetben kicsit csapongóak, nem fókuszálnak olyan pontosan, mint kellene, néha széttartanak a történetek, de később megtudjuk, hogy azért, mert Ebihal még csak kezdő író, akinek segítségre, tippekre, ötletekre van szüksége. Sugitani tanácsai segítségével a kínai egyre jobbá válik, ezt láthatjuk a történetek megformáltsága révén - így a könyv felfogható egyfajta fejlődéstörténetként is.

 

A központi figura, Nénike karaktere igazán eltalált; ő testesíti meg azt az embertípust, aki mindig azt csinálja, amit a Párt mond neki, vallja az épp aktuális elveket, és egy pillanatig sem gondolkodik azon, hogy az, amit tesz, helyes-e. Kezdetben igazán szerethetőnek látszik, képzett szülésznő, aki számtalan asszony és gyermek életét menti meg azáltal, hogy nem engedi, hogy különböző kuruzslók és javasasszonyok vezessék le a szüléseket. Ő segíti világra szinte az összes későbbi szereplőt a regényben. Azonban hamar rájövünk, hogy csak azért, mert ez az irányvonal aktuális éppen: miután a Párt előáll az „egy gyermek családonként” ötlettel és kötelezővé teszik az abortuszt, ugyanolyan hévvel, ha nem nagyobbal végzi a magzatelhajtást, mint a bábáskodást. Ez a része a regénynek igazán megrázó, ugyanis Kínában még hét-nyolc hónapos terheseken is elvégzik ezt a műtétet, hiszen csak azután tekintik emberi lényeknek a gyerekeket, miután megszülettek – addig nem. Ezekhez a, mondjuk ki, gyilkosságokhoz pedig gond nélkül asszisztál Nénike.

 

Sokáig nem is értettem, hogy miért Békák a cím, ugyanis sokáig nem igazán kaptak szerepet a kétéltűek sem valós, sem allegorikus formában. Majd a mű végén egy váratlan fordulattal mégis előkerülnek, így is, úgy is. Már magukból a levelekből is egy kerek egész történet bontakozik ki, azonban Ebihal íróvá érése végén csak elkészíti a beígért drámát, a Békákat. Amiből – egészen elképesztő ötlet! –, megtudjuk, hogy mi nem történt meg a cselekmény végén – így minden nyitva marad.

 

Azt kell mondanom, hogy bár a Szeszföld is tetszett, de jelen mű győzött meg végérvényesen arról, hogy Mo Yan igazán jelentős író, akinek műveit minél szélesebb köröknek olvasniuk kellene. Köszönet érte.