Főkép

Egészen Richard Powers Égig érő történetének elolvasásáig azt mondtam volna, hogy a tajvani Wu Ming-yi Rovarszemű embere a legjobb környezettudatossággal kapcsolatos regény, amit valaha olvastam, és bár pár hete az amerikai szerző letaszította a képzeletbeli dobogó legfelső fokáról a távol-keleti kollégát, de Wu így is ott maradt azon szerzők között, akiknek minden magyarul megjelenő kötetét el kell olvasnom. Így tehát egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy kézbe veszem-e a Nemzetközi Man Booker-díjra is jelölt új kötetét, Az ellopott biciklit, amely bár csalóka egyszerűséggel indul, nagyon messzire vezet.

 

Történetünk kezdetén az író regénybeli alteregója úgy dönt, hogy megpróbálja megtalálni évek óta eltűnt apja biciklijét, amivel az egy nap szó nélkül elkarikázott a semmibe, hátha ezzel megszerez egy kézzel fogható szálat, ami összeköti a mindig szótlan és zárkózott, szeretetet mutatni képtelen férfival.

 

Természetesen egy olyan népes országban, mint Tajvan, rendkívül nehéz ráakadni egy konkrét biciklire, így hősünk előbb beleássa magát a kerékpárok szigetországi történelmébe, majd hamarosan össze is barátkozik egy maréknyi fanatikussal, akik szintén a kétkerekűek megszállottjai, és akiknek persze mind megvan a maguk története…

 

Így eleinte – vagy mondhatnám azt is, hogy elég sokáig – úgy tűnik, hogy az egész könyv nem lesz más, mint anekdoták, mesék, betéttörténetek laza szövedéke. Ám lassan úgy áll össze minden apró szál egy egyszerre alig áttekinthető nagy egésszé, mint az az emberi ésszel nehezen felfogható, oszlopvastagságú léggyökerekkel megtámasztott fa, melynek koronájában az egyik történet főszereplője katonatársaival hetekig tartottak ki a túlerőben lévő japánok ellen valahol a burmai dzsungelben (a kötetben egymás után sorjáznak az emlékezetesebbnél emlékezetesebb történetek, melyek jó részében komoly szerepet kap így vagy úgy a természet is).

 

Mert persze a kis Cseng (a szöveget lejegyző írói alteregó) nem a biciklit keresi, hanem a múltat; a személyeset és a nemzetit egyaránt. Wu pedig olyan érzékenységgel és intelligenciával képes bemutatni országának és az egész délkelet-ázsiai régiónak a múltját, mint csak kevesen. A tajvani szerző nem politizál, nem mutogat, nem keres bűnbakokat, hanem megmutatja, hogy a háborúnak szinte csak áldozatai voltak minden oldalon, legyen az a japán, a kínai, az őslakos tajvani (bevallom őszintén, korábban azt hittem, hogy ezen a szigeten is ősidők óta kínaiak éltek; hát nem), vagy éppen a szabadon, illetve az állatkertben élő állatoké.

 

Hihetetlen, hogy egy olyan könyvben, ahol csupa-csupa szerethető figura van és sehol egy igazán gonosz, ennyire élesen lehessen bemutatni, milyen kegyetlen dolog is a háború, és az is, hogy a hétköznapi realitásokon néhol áttörő mágikus realizmus milyen furcsa fénytörést is tud okozni az eseményekben.

 

Most, hogy visszaolvasom, amit eddig írtam, úgy tűnik, mintha ez az egész pusztán egy narratív trükkökkel megbolondított háborús regény lenne. Hát korántsem csak az. „Ez a regény sok mindennek a történetét érinti: a II. világháború történetét, Tajvan történetét, a tajvani kerékpárgyártás történetét, a tajvani állatkert történetét, a kézműves pillangófeldolgozó-ipar történetét” és még folytathatná is Wu (ezt ugyanis az általa írt utószóból idéztem), mert Az ellopott bicikli tényleg szinte kimeríthetetlenül bőséges, az áradó történetek mindegyikében igazi kincs lapulhat.

 

Wu Ming-yi regénye emlékezetes történeteivel, melankolikus, keserédes, ám végtelenül pozitív hangvételével, sokoldalúságával és problémafelvetéseinek sokféleségével egyértelműen ott van az év legjobb és főleg legszerethetőbb kötetei között. Számomra ez nem is lehet kérdés.