Wu Ming-yi: Rovarszemű ember

Az utóbbi időkben egyre több szépirodalmi műben foglalkoznak napjaink ökológiai problémáival, ami nem meglepő, hiszen a tudomány jelen állása szerint szép lassan egy óriási katasztrófa felé sodródik bolygónk az emberiség „áldásos” tevékenysége révén. Ez mindenképpen egy fontos és kiemelten kezelendő téma, ám véleményem szerint roppant nehéz hozzányúlni úgy, hogy az egészből ne egy szájbarágós tanmese kerekedjen ki (nemrégiben olvastam például Maja Lunde bestsellerét, A méhek történetét, ami nálam szépirodalmi alkotásként inkább elbukott az ideológia súlya alatt). Így némileg fenntartásokkal vágtam bele a tajvani Wu Ming-yi könyvébe, mely a Rovarszemű ember címet viseli, ám félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert, azt hiszem, ez a kötet a mintapéldája annak, hogy lehet úgy írni erről a témáról, hogy közben regényként is maradéktalanul működjön.

Ezen problémák kifejtése ugyanis tökéletesen belesimulnak a regény szövetébe és szervesen kapcsolódnak a szereplők mindennapjaihoz is. A távol-keleti író számos, egymással többé-kevésbé összefüggő szálat mozgat, melyek hangvétele, világlátása és természetfelfogása gyökeresen eltér egymástól. Az egyik főszálon a mitikus Vajo-vajo szigetet egy ősi rítus miatt elhagyni készülő Atile’i sorsát követhetjük nyomon. Ezen a fehér emberek által már régen felfedezett, ám azóta magára hagyott szigeten az emberek még szinte ősközösségi szinten élnek, olyan összhangban a természettel, amennyire csak lehetséges. Ám, hogy áldozzanak a Tengeristennek, minden másodszülött fiúnak el kell hagynia a szárazföldet, miután betöltötték a 180. holdhónapjukat. Fiatal hősünk engedelmeskedik is ennek a hagyománynak, hogy a tengeren sodródva, nappal ámbráscet, este szellem képében vándorló sorstársai kíséretében egy igen különös, és szinte kiismerhetetlen szigetre vetődjön…

Ezzel a mágikus realista szállal éles ellentétben áll az öngyilkosságon gondolkodó tajvani egyetemi tanár, Alice története. A negyvenes nő elvesztette férjét és gyermekét (ennek a rejtélynek a homályban tartása nem mindennapi feszültséget ad a műnek), életét egyre jobban felszámolja, hogy már semmi se kösse ehhez a világhoz – amit egyre inkább sújtanak trópusi viharok, az emelkedő tengerszint, illetve a természeti környezet könyörtelen kiaknázásából fakadó problémák –, ám egy váratlan fordulat hatására mégis inkább az élet felé fordul…

Mellettük bepillanthatunk még több mellékszereplő sorsába is, akikben szintén közös, hogy mind elveszettek valakit, és képtelenek őket elengedni, hogy ezek a szellemalakok / emlékképek a partot nap mint nap ostromló szeméthez hasonlóan megkeserítsék életüket. Külön kiemelhető a karakterek kidolgozottsága és az, ahogy ezeknek a nem mindennapi embereknek az életébe lépten-nyomon betör a környezetszennyezés és annak visszataszító hatásai.

Véleményem szerint Wu Ming-yi ragyogó munkát végzett, és olyan tökéletesen bontotta ki az ökológiai mondanivalóját a regényben, amennyire csak lehetséges. Plasztikusan megrajzolt karakterekkel, kimunkált nyelvezettel (aminek a magyar változatban egyetlen kicsi, ám annál idegesítőbb hibája van, mégpedig az avval-evvel következetes használata), illetve különféle civilizációk, világlátások egymáshoz ütköztetésével (roppant fontos, hogy egyik sem fekete vagy fehér!) egy olvasmányos, néhol szórakoztató, néhol megrázó és nagyon is elgondolkodtató regényt alkotott meg, melyet minden gondolkodni szerető embernek nyugodt szívvel tudok ajánlani.