Richard Powers: Égig érő történet

Az elmúlt bő egy évtizedben nagy adósságot törlesztett a hazai könyvkiadás az amerikai irodalom felé, hiszen az utóbbi években számos olyan ragyogó írótól jelentek meg kötetek, akik eddig alig vagy egyáltalán nem voltak jelen a magyar piacon – gondoljunk csak a Cormac McCarthy, Thomas Pynchon, Jonathan Franzen, Marilyenne Robinson kvartettre. Hozzájuk csatlakozott az elmúlt hetekben az a Richard Powers, aki korábban többek között a Nemzeti Könyvdíjat és jelen regényéért a Pulitzer-díjat is elnyerte.

Az Égig érő történet bár már első ránézésre is igazi monstrum a maga bő hatszáz oldalas terjedelmével, ám témája szinte monomániásan egy és ugyanaz: a fák életének és társadalmának (nem, nem elírás) dicsőítése és a környezetvédelem fontosságának fejekbe sulykolása. Tehát leegyszerűsítve ez a nagyregény egy „zöld” könyv? Zöld, de sokkal inkább méregzöld, hisz minden sorában ott lüktet az a mérhetetlen harag, amit a szerző a környezetpusztítók iránt érez, és amit csak a fák iránti határtalan szeretete és a kilenc főszereplő roppant mélységbe menő kidolgozottsága képes ellensúlyozni.

A könyv felépítése kimondottan furcsa, ugyanis egy fát formáz meg. Az első rész, a „Gyökerek” mutatja be egyesével ezt a kilenc, kezdetben egymástól igen-igen különböző embert (van itt közép-nyugati farmer, aki családi tragédiája miatti bánatát a művészetbe fojtja; egy kínai bevándorló gyermeke, akinek sokáig egyetlen célja az, hogy igazi amerikainak lássák; beilleszkedési nehézségekkel küszködő kisfiú, aki végül a pszichológiában talál esélyt a megváltásra; egy furcsa, intenzív, vibráló életet élő házaspár; traumatizált vietnámi veterán; mozgássérült programozó; bukott és kiközösített egyetemi tanár; és egy szó szerint sokkoló élmény hatására megvilágosodó fiatal lány is), hogy aztán történetük a „Törzsben” egymásba fonódjon, majd ebből előbb kinőjön a „Korona”, végül pedig a „Magvak” is kihulljanak epilógusként. 

Véleményem szerint, amiben Powers igazából a legzseniálisabb, az a karakterek felépítése és a történetmesélés. Persze minden bizonnyal mindenkinek meglesz majd a maga kedvenc szereplője, akire jobban oda fog figyelni, mint a többiekre, de egészen ritka az, hogy minden egyes figura ilyen mélységben és részletességben álljon az olvasók elé. Ezenkívül a történetszálak alakítása is profi munka, minden a megfelelő időben és helyen történik, ráadásul sokszor előre még csak nem is sejtjük a kapcsolódási pontokat. Gyakorlatilag sodor magával a szöveg megállíthatatlanul; azt hiszem, az ilyen alkotásra szokták mondani, hogy letehetetlen…

Persze nem lenne az Égig érő történet igazi, hamisítatlan ökoregény, ha nem kapna legalább ekkora – talán az embereknél is nagyobb – szerepet a természet, és azon belül is elsősorban a fák (már rögtön az első történetben felvázolja az erőviszonyokat az 1957-ben született alkotó, amikor egy tölgyfa mellett élő család több mint egy évszázadát mutatja be: az emberek megszületnek, élnek és halnak, de – úgy tűnik – a fa örök és mozdíthatatlan). Ez a hatszáz oldal ugyanis egy rendkívül olvasmányos és szinte kimeríthetetlen kincsesbánya azoknak, akiket érdekel a fák és az erdők világa, na meg a környezetvédelem – én mindenesetre nagyon sok fontos és érdekes dolgot tanultam belőle. Mondom ezt úgy, hogy tőlem aztán igazán távol áll az a sokszor eléggé furcsának és tudománytalannak tetsző látás- és láttatásmód, ami a fákat gyakorlatilag tudatos, tervező, szervező életformáknak kívánja bemutatni. 

Az Égig érő történet az utóbbi idők egyik legjobb nagyregénye, ami nemcsak tökéletesen felépített, élő, lélegző szereplőivel, emlékezetes, egymást át- meg átszövő történeteivel, elmés felépítésével, de környezettudatos mondanivalójával együtt is kiemelkedik a mezőnyből. Egy igazi „nagy amerikai regény” a jobbik fajtából. Van egy olyan érzésem, hogy sikeres lesz.