Főkép

Anne Tyler Egy spulni kék cérna című regényét olvastam korábban, ami nagyon tetszett, így, mikor megjelent az Óratánc magyar nyelven, azonnal érdeklődni kezdtem iránta – és nem is kellett csalódnom. Az írónő a korábban általam olvasott regénynél is bizonyította, hogy a hétköznapi emberek a hétköznapi életükkel és történeteikkel is lehetnek érdekesek. Ez számomra egyébként is nyilvánvaló, mert hiszem, hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen – az már más kérdés, hogy ki-ki meg tudja-e mutatni életében az egyéniségét, vagy egyáltalán, megtalálja-e önmagát és az élete értelmét.

 

Willa Drake a regény főszereplője. Szokatlan regényfelépítés, hogy először kislánykorában ismerhetjük meg, méghozzá egyetlen kiragadott esemény kapcsán, amikor 1967-ben egy időre váratlanul eltűnt az édesanyja. Nem fejti ki a szerző hosszasan, hanem szinte csak érzékelteti, hogy mi játszódhatott le akkor Willa fejében. Az olvasó pedig számtalan kérdésen gondolkodhat az eset kapcsán. Mit érezhetett, mit gondolhatott az akkor tizenegy éves kislány az anyja eltűnésével kapcsolatosan? Hogyan dolgozhat fel egy gyermek egy ilyen eseményt? Milyen hatással lehet a felnőtt életére majd? Mennyire foglalkozhat a saját lelki fájdalmával, amikor úgy érzi, hogy a kistestvérét meg kell vigasztalnia, holott még ő maga is gyermek? A későbbiekben milyen hatással van ez az esemény a családtagjaival való kapcsolatára? Kap-e valaha magyarázatot arra, hogy akkor miért tűnt el az anyja? Hogyan látja az apját ebben a helyzetben? Minden olvasónak magának kell megtalálnia a válaszokat ezen kérdésekre.

 

A következő fejezetben 1977-ben járunk, amikor az egyetemista lánynak már komoly udvarlója van. Itt is csak néhány nap eseményeit írja le a szerző, mégis pontosan körvonalazódik az olvasó számára, hogyan él a lány és milyen kérdések foglalkoztatják. Willa mennyire volt egyenrangú partner a döntések terén ebben a nagy szerelemben? Ő mennyire érezte magát annak Derek oldalán? Létezik tökéletes férfi és tökéletes nő? Létezik-e örökké tartó szerelem, amire valószínűleg minden fiatal lány vágyik?

 

Majd 1997-be ugrunk, és megtudjuk milyen tragikus esemény következett be Willa életében; azonban az azt követő időszak megpróbáltatásairól és nehézségeiről csak sejtésünk lehet, mivel az írónő nem tér ki ennek részletezésére. Hogyan élte meg nőként, feleségként, anyaként Willa azt, hogy hirtelen egyedül maradt a gyerekeivel? Hogyan birkózott meg a hétköznapok nehézségeivel, a gyerekneveléssel, az összes teendővel egyedül? Érzelmileg hogyan dolgozta fel a szeretett férje elvesztését? A gyermekeinek milyen módszerekkel tudott vagy próbált meg segíteni az apjuk elvesztése miatt érzett fájdalmukban?

 

Utána 2017-be kerülünk, és innen kezdődik egy hosszabb, egybefüggő történet, amikor Willa már a második férjével él. Azt nem tudjuk meg pontosan, mikor és hogyan alakult úgy a nő élete, hogy ismét férjhez ment, tulajdonképpen a második házasságról alig kapunk valami konkrétumot, mégis, valahogy a következő részek rávilágítanak valamelyest a Peterrel való kapcsolatára, illetve annak árnyoldalaira. Vajon mennyire boldogító bármelyiküknek is ez a házasság, akarhatnak-e és adódhat-e lehetőségük többet, szebbet, jobbat kihozni a közös életükből?

 

A 2017-es részben világossá válik, hogy Willa legnagyobb vágya az, hogy nagymama legyen, de a „dolgok jelenlegi állása szerint” semmi reális esélyt nem lát erre. Egy napon egy félreértésnek köszönhetően Willa átrepül fél Amerikán, hogy gondját viselje egy balesetet szenvedett fiatal nőnek, annak kilencéves kislányának és a kutyájuknak. Ezzel új lehetőségek tárulnak fel az idősödő asszony előtt: az új tapasztalatok, a véletlen folytán megismert új ismerősök, az új környezet ráébresztik, hogy sosem késő más útra lépni, mint amelyen addig járt, és hogy mindig van második esély. Úgy érzem, az írónő az olvasó fantáziájára bízza annak eldöntését, hogy Willa valóban a jó utat választotta-e a boldogabb élet felé, valóban új esélyt hozott-e számára a „véletlen”. Azt viszont határozottan érezhetjük, hogy nem véletlenek a regényben a korábbi egy-egy év kiragadott napjai: ezek voltak ugyanis a főszereplő saját megítélése szerint „eseménytelen élete” legmeghatározóbb pillanatai, melyek minden bizonnyal nagy hatással voltak további élete alakulására, döntéseinek meghozatalára.

 

Nekem nagyon tetszik, ahogy Anne Tyler az idősödésről, az azzal járó gondokról és vágyakról ír, nem kezeli tabuként sem az öregséget, sem az elmúlást. Hétköznapi embereket, hétköznapi családokat mutat be, teljesen hihető, életszerű és mégis érdekes, egyedi, néha megdöbbentő sztorikkal. A regény olvasása közben pedig elgondolkodhatunk azon is, hogy vannak-e véletlenek, tényleg lehet-e más útra lépni az eddig megszokottól, lehet-e az embernek akár hatvanegy évesen is igénye és lehetősége élni a „második eséllyel”. Mivel Willa további éveiről semmit sem tudunk meg a regény végén, én bizony várom, hátha lesz folytatása egy újabb kötetben a későbbiekben. Engem legalábbis nagyon érdekelne, hogy hogyan alakult Willa élete a hatvanegy éves korában hozott igen nagy jelentőségű döntése után.