Főkép

Szeretem a minimalista, lényegre törő borítókat, ezért is akartam elolvasni a kötetet. Tetszett az egyszerűsége, amely mögött azt reméltem, hogy egy bonyolult, sok szálon futó cselekményt találok. A hátlapon lévő ajánlómondat – melyben a Száz év magányhoz hasonították – azt sugallta, egy jó kis misztikus, mágikus realizmussal átitatott családregényt kapok. Bevallom, picit csalódottan tettem le az utolsó lapok után az Egy spulni kék cérna című könyvet, ugyanis nem pont azt kaptam, amit vártam.

 

Anne Tyler, amerikai írónő 1941-ben született. 1988-ban Pulitzer-díjat kapott munkásságáért, 2015-ben jelölték a Man Booker-díjra, éppen ezzel a kötettel jutott el a shortlistig. Az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagja. Ez már a huszadik regénye, magyarul is több könyve hozzáférhető a boltokban és az antikváriumokban.

 

Néhány szó a történetről: egy hétköznapi amerikai családot követünk figyelemmel, ahol a négy felnőtt gyerek már önálló életet él, ők maguk is családot alapítottak. És miközben a gyerekek kirepültek, az idősödő szülők magukra maradnak. A ház körüli teendők elvégzése a hetvenedik életévükön túl egyre nagyobb teher számukra, ráadásul lassan mindenféle betegség eléri őket. A sokadig aggasztó jelnél a gyerekeik úgy döntenek, valamelyiküknek haza kell költöznie, hogy figyelhessen rájuk...

 

Eddig még tényleg életszerű a cselekmény, valóban bárkivel előfordulhat hasonló. Aztán megismerjük szép lassan a gyermekeiket, akik sorra bukkannak fel, hogy segíthessenek. Kiderül, hogy a legkisebbet, Stemet örökbe fogadták, vagyis inkább csak náluk felejtődött és ők felnevelték. Az újonnan érkező baba (két éves ekkor a kisfiú) fenekestől felforgatja a többi gyermek életét, ebből aztán később sok összetűzésük, nézeteltérésük támad. A legnagyobb sérülést épp Denny, a saját fiuk szenvedi el, akinek innentől kezdve egyre furcsább a viselkedése. Az első fejezet szinte csak erről szól, a férfi felnőttkori viselkedéséről, állandó eltűnéséről, munkakereséséről, félresikerült kapcsolatairól. A háttérben pedig végigkövethetjük Abby és Red lassú leépülését. Kibeszéletlen, megoldatlan konfliktusok nehezítik szinte minden szereplő életét, amelyet akár most, az összeköltözés kapcsán meg is oldhatnának. Remek lehetőségük adódik rá, mégsem élnek vele igazán.

 

A szerkesztés érdekes, mert a második fejezet már Abby és Red megismerkedését mutatja be, majd egymásra találását, míg a harmadik, záró rész Red szüleinek a kapcsolatát, házasságát. Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy láthatunk egyre korábbi eseményeket, amelyek hatással vannak a jelenre is. Alá szeretnék támasztani a kialakult helyzetet, de nekem nem elég erősek az érvek, hiányérzetem maradt sokszor – nem mindig kaptam meg a megfelelő magyarázatot a szereplők motivációjára vagy reakcióikra nézve.

 

Ami még nagyon izgalmas, hogy a családi ház, amelyben laknak, szintén főszereplői minőségben jelenik meg. Mindhárom generáció e falak között élte az életét, szoros szálakkal fűződnek hozzá. A cselekmény nagy részét az otthonuk épp aktuális javításainak leírása teszi ki, ezzel mintegy élő családtagnak mutatva be azt. Míg az édesanya, Abby nem egy klasszikus anyamodell, túlzott szociális szerepvállalását és furcsaságait nézve, addig a ház jelenti az állandó minőséget a család életében, a biztos pontot a szeszélyes anya mellett.

 

Erőssége a regénynek, hogy a karakterek érdekesek, a párbeszédek életszerűek, hihetőek. A ház felminősítése szereplővé izgalmas eredményt szül. Valahogy nekem mégis elmaradt a katarzis, túlzónak éreztem Márquez regényével való összehasonlítást. Ha nagyon akarom, rá tudom húzni, hogy ahogy a világban, úgy a családban is megismétlődhetnek a történetek, a felmenők hibái kihatnak a későbbi generációkra, észrevétlenül, tudat alatt is befolyásolva a sorsukat. Ebben az értelemben valóban van hasonlóság, mégsem érzem a kohéziót a sorok között, nekem picit elnagyoltnak tűnik a cselekmény kidolgozottsága. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, a hibáival együtt is egy szerethető családregénynek tartom Anne Tyler művét. Ajánlom azoknak, akik szeretik a több generáción átívelő történeteket és a különös, vagyis inkább különc, a konvenciókat nem tűrő szereplőket.