Főkép

Ha a legjobb kortárs amerikai írókat kellene megneveznünk, akkor nem lennénk könnyű helyzetben. Említhetnénk az első körben akár Cormac McCarthyt, Thomas Pynchont vagy éppen Jonathan Franzent, velük aztán nem lőnénk nagyon mellé. De ha, mondjuk, Marilynne Robinson nevét dobná be valaki, akkor azt hiszem, azzal sem lőne bakot, pedig az írónő szépirodalmi életműve igen-igen csekély, alig négykötetes, ám a napokban megjelent Háztartás és a Gilead-trilógia összes része már önmagában elég lenne ahhoz, hogy a szerzője beírja magát az amerikai irodalom legszebb lapjaira.

 

Idehaza groteszk módon a fent említett trilógia első kötetét (Gilead) valami rejtélyes okból kifolyólag rögtön a harmadik (Lila) követte, így a középsőt – a mostani recenzió témájául szolgáló Itthont – még csak a tavalyi év végén vehette kezébe először az olvasó.

 

A helyszín természetesen megint csak Gilead, a valóságban nem létező középnyugati kisváros, a maga nyugalmával és csendjével, ám a hamu alatt igenis izzó, rejtett parazsával is. Míg az előző két kötet az Ames családot állította középpontba, addig a mostani Amesék jó barátjának, Boughton tiszteletesnek a gyerekeit, az immár középkorú Gloryt és Jacket, akikben az a furcsa, hogy ha egy valamiben igazán bővelkedtek, akkor az a korlátlan és feltétel nélküli szülői szeretet, ennek ellenére nem volt kimondottan jó gyerekkoruk.

 

A történet maga meglehetősen lassú és nem túl csavaros (ez, azt hiszem, hogy nem túl meglepő annak, aki már olvasott Robinsontól), és a tékozló fiú modern példázatának is tekinthető. Jack ugyanis mindig rossz, nehezen kezelhető, problémás fiú volt, aki aztán jó húsz évre el is tűnt a családja szeme elől, hogy aztán egy nap váratlanul felbukkanjon, és hazaköltözzön a szülői házba nem sokkal a húga, Glory után, aki a korábbi életét és a tanári pályáját hagyta ott, hogy támasza legyen a fizikailag egyre rosszabb állapotba kerülő apjának.

 

Nekik hármuknak így, immár középkorúan, illetve a halálhoz egyre közelebb állva kellene kezdeniük valamit egymással és az érzéseikkel. Talán jóvá kellene tenniük a múlt hibáit, bepótolni az elvesztegetett éveket, és rájönni arra, hogy mit jelent nekik a szeretet, a család és különösen az otthon. Pusztán egy régi házat? Emlékeket? A benne (egykor) lakó embereket? Vagy valami mást? Csupa-csupa kérdés, ám Robinson hagyja, hogy ezeket mi, olvasók próbáljuk megválaszolni a magunk módján.

 

A nyolcvanhoz közelítő írónő regényéhez csend, elmélyülés és figyelem kell, ám aki ezt megadja neki, az egy végtelenül finom, letisztult és a keresztényi értékeket középpontba állító művel lehet lelkileg gazdagabb. Bár nem mondanám, hogy az idahói születésű szerző egyértelműen és maradéktalanul az én íróm, de olyat tud, amit csak nagyon kevesen, az biztos. A rajongóknak pedig egy jó hír: időközben megjelent, így már kézbe is vehetjük a Háztartást, a talán legjobb kritikai fogadtatást magáénak tudható Robinson-kötetet. Olvasásra fel!