Főkép

Ez az interjú még 2019 júniusában, a Könyvhét idején készült, amikor Mark Greenside Budapestre látogatott, annak örömére, hogy magyarul is megjelent az egyik könyve. A részben magyar származású amerikai író ebben a kötetben arról írt, hogy milyen kalandokban volt része Bretagne-ban, ahol általában az év negyedét tölti. A remek poénokban és megfigyelésekben gazdag könyv ritka szórakoztató olvasmány, ám az interjúban nagyon sok minden másról is szó esett – már csak azért is, mert jelen volt Mark japán származású, nem kevésbé jó humorú felesége is.

 

Az új könyved franciaországi kalandjaidról szól, ám arról nem, hogy hogyan és miért vettél ott magadnak házat…

 

Az első könyvemben, amit a francia élményeimről írtam – az amerikai címe I’ll Never Be French, (no matter what I do), vagyis Sosem leszek francia (akármit csináljak is) – leírtam mindezt. Az akkori barátnőm járt korábban Bretagne-ban, és mindenáron vissza akart menni oda, hogy megmutathassa nekem. Én viszont nem igazán akartam menni. Nem beszélek franciául, nem szeretek repülni, sok pénzem meg sosem volt. Úgyhogy azt mondtam neki: ha vállalod az egészet: a tervezést, a repülőjegyeket, és megszervezed, hogy hova menjünk, akkor elmegyek. Eszembe nem jutott, hogy képes és megteszi, de így történt, és egyszer csak ott voltunk egy ötszázfős kisvárosban, ami nem teljesen a legvidékibb Bretagne, mivel egy hétezres város közelében fekszik, de majdnem.

 

Néhány nap alatt megigézett a hely, kezdve a fénnyel. Az Északi-tenger fénye, ami miatt rengeteg festő (főleg annak idején az impresszionisták) jár oda a mai napig. Lenyűgöző az a látvány, még a szürke, felhős-esős napokon is valahogy csillámlik a tenger. A láthatár végtelen, a felhők óriásiak és pelyhesek, mint a vattacukor, és bármikor eleredhet belőlük az eső. Fenséges látványt nyújt az a hely, és én bele is szerettem, mondhatni, hogy földrajzi okokból. Aztán elkezdtem megismerni a helyi embereket, és bár a mai napig nem beszélem jól a francia nyelvet, valahogy egyre többekkel összebarátkoztam, és rájöttem, hogy csoda jól érzem én ott magam. Hiába, hogy igazán se olvasni, se írni, se beszélni nem tudok a nyelvükön, nem éreztem magam borzasztóan külföldinek. Fokozatosan egyre jobban érdekelt és bűvkörébe vont az a kisváros. Sosem éltem azelőtt ilyen helyen, mindig is nagyvárosi ember voltam, aki lenéző előítéletekkel viseltetik a kisvárosi élettel és népekkel szemben. De hamar rájöttem, hogy ez a hely nem olyan, ez valami más, különleges és varázslatos hely, és egyre jobban kötődtem hozzá. Mindez néhány hét alatt zajlott le, és nem nagyon fordult elő velem korábban ilyesmi. Nehezen szokom hozzá az új helyekhez, itt mégis így éreztem.

 

Megvenni ott egy házat azért nem volt ilyen egyszerű. Akkoriban Kaliforniában laktam albérletben, és úgy képzeltem, hogy ez mindig is így lesz. Szocialista érzelműként úgy gondoltam, a tulajdon egyenlő a lopással, semmi értelmét nem láttam, hogy bármit is birtokoljak, de amúgy sem volt pénzem. Akkoriban semmi egyebem nem volt, mint a ruháim meg egy 18 éves Volvo. De az egyik francia, akivel megismerkedtem, Madame P volt, a hölgy, aki a Bretagne-ban kibérelt ház kulcsát odaadta. Az, hogy őt és a családját megismertem, megváltoztatta az életemet. Számtalan helyre elvitt a környéken, megmutatta a különféle falvakat, tengerpartokat, templomokat, szigeteket. Sokat utaztunk, sok mindent láttunk. És akárhol jártunk, mindenütt azt szajkóztam neki a csekély francia tudásommal, hogy „C’est jolie, c’est jolie, c’est jolie,”, vagyis hogy ez szép, ez szép, de mindig hozzátettem, hogy azért a legjobban a mi falunk tetszik.

 

Aztán egy nap, miután megnéztünk egy középkori falut, megállt a kisváros ingatlanirodája előtt. A falán eladó házak képei sorakoztak. Tudtam én, mit akar mondani: ha ennyire tetszik, vegyél itt egy házat. És tényleg bájos házak voltak a fotókon. Aztán megnéztem az árakat, és rájöttem, hogy annyiba kerülnek, amennyiből Kaliforniában egy Mercedest tudnék venni. Nem mintha lett volna pénzem egy kaliforniai Mercedesre, de akkor is sokkal olcsóbbak voltak, mint bármiféle ház, amit odahaza pénzért adtak. Aztán visszaültünk a kocsiba, és körbejártuk az eladó házakat. Az első házban túl sok volt a lépcső, és Madame P azt mondta, ha megöregszel, nem akarsz majd ennyit lépcsőzni. Most, hogy már megöregedtem, látom, milyen igaza volt. A másodikban harminc éven át nem lakott senki, rengeteget kellett volna rajta még dolgozni, hanem a harmadik remek volt. Egy 130 éves, kőből épült tanyaház, benne öt tűzhely, boltozatos mennyezet az ebédlőben, terrakotta padlócsempe és tölgyfapadló. Kb. háromnegyed acre (kb. 3 négyzetkilométer) földön állt, mely a folyóra ill. csatornára néz, és a tulajdonosai beszéltek angolul. Vagyis szót tudtam velük érteni. Ezt az egészet alaposan kifejtettem az első könyvben, hogy hogy szereztem meg a pénzt, hogyan sikerült megvenni a házat, kipofozni, amit kellett. Hogy hogyan költöztem félig Franciaországba, hogyan ismerkedtem meg sok-sok emberrel, milyen volt ott tölteni az 50. születésnapomat. De az első könyv nem a mindennapokról szólt, hanem hogy mi hogy történt először, az elején. A második könyv, ami magyarul is megjelent, viszont a mindennapos dolgokról szól. Bevásárlásról, főzésről, evésről, autóvezetésről, az orvosi ellátásról, és így tovább. Szóval hogy miután odakerültem, mit is csináltam ott, milyen ott élni, mik a szabályok. Közel harminc éve vettem azt a házat, de még mindig csak tanulom a szokásokat és még mindig vétek hibákat. Erről szól hát a második könyv: megtanulni Franciaországban élni.

 

Változtattál bármit számottevően a házban ill. a kertben?

 

Nem igazán. A házban hagyományos fehérre festettem a falakat, befejeztem a tetőteret, tetőablakokat rakattam be, és egy kis hálószobát és fürdőszobát. A fürdőszobákat felújítottam, építtettem egy teraszt, ami a folyóra néz. A legtöbb változtatás csak szépítgetés. A ház szerkezete ugyanaz maradt, ahogy a padló és a kőfalak is helyükön maradtak. Néhány új készüléket is venni kellett, mikor a régi elromlott, de semmi számottevő változtatás nem történt. A ház akkor is gyönyörű volt, amikor megvettem, és most is az. Ez a legjobb, amit mondhatok: nem rontottam el. Kint persze a terasz nagy változás, és van néhány új növény és fa a kertben, felújítottuk a bejárati kaput és a kocsifeljárót, és a spaletta új zöld festést kapott, de ez minden. Az időm zömét odabenn töltöm és írok. Felmegyek az emeleti dolgozószobámba és dolgozom. A természetes fény és a csönd az, amire leginkább szükségem van, és ott mindkettőből van bőven.

 

És magad változtál-e mindezek miatt?

 

Igen, Donna, a feleségem és a barátaim is azt mondják, hogy kedvesebb vagyok Franciaországban, de szerintem az csak azért van, mert nem beszélek franciául. Ha tudnék, nem volnék olyan csöndes és elfogadó. A legnagyobb különbség szerintem a kaliforniai és a francia életvitelem között az, hogy az Államokban úgy viselkedek, mint aki hiszi, hogy bármit meg tud oldani. Ez nem azt jelenti, hogy tényleg így is van, de azért tisztában vagyok vele, hogy minek mi a menete. Kit kell felhívni, hova kell menni, mit kell tenni, ha bármi van. Nem kell másra támaszkodnom. Eléggé önellátó vagyok, az a fajta, amit A típusú személyiségnek hívnak. Mindig teszem a dolgom, listát vezetek a tennivalókról, terveim vannak. Jól szervezett és motivált vagyok. Sőt, az Államokban én vagyok az, akit a barátai felhívnak, ha valami segítségre, tanácsra vagy információra van szükségük.

 

Franciaországban pont a fordítottja. Mélységesen függök mások jóakaratától. Lövésem sincs, hova kell menni, kit kell hívni, hogyan kell bármit elintézni. Még az alapvető szabályokat sem ismerem. Épp erről szól a második könyv: a szabályok megtanulásáról. Például, ha tévesen rendeltél valamit, hogyan küldöd vissza? Egyáltalán visszaküldheted-e? Mit kell tenned vagy mondanod vagy beszerezned, hogy visszaküldhesd? Egy másik példa, hogy mi hogy van megszervezve: ha Amerikában bármit meg akarok venni, tudom, hol keressem az interneten vagy a telefonkönyvben. Franciaországban elképzelésem sincs ugyanerről. Először is, gyakran már a szót sem ismerem, hogy hogy mondják franciául, amire épp szükségem van – de az hagyján, mert azt könnyen megtalálom, hanem hogy milyen kategóriába sorolják, hol keressem, az számomra megfejthetetlen. Ha például hűtőt akarnék venni az Államokban, beírnám a keresőbe, hogy hűtő. Franciaországban electromenagerre kell keresni, ami háztartási gépet jelent. Honnan a csudából tudnám ezt? Valahányszor hivatalos iratom érkezik, meg kell kérnem egy barátomat, hogy fordítsa le. Ha hivatalos találkozóm van, meg kell kérnem valakit, hogy jöjjön velem. Ha bármire azonnal, sürgősen szükségem van, Madame P-t hívom, és ő nyomban segít, és pl. elvisz az orvoshoz. A különféle dolgok megoldásához más-más barátot kell megkérnem. Mindenki segít, és nagylelkűen szánja rám az idejét, de valahányszor a segítségüket kell kérnem, borzasztóan érzem magam. Úgyhogy kettős életet élek: A típusú, aktív, felelős és hozzáértő vagyok az év kilenc hónapjában, gyermeteg, rászoruló és másoktól függő a maradék háromban. Szóval az USÁ-ban, még ha nincs is teljesen így, úgy érzem, én irányítom az életemet. Franciaországban épp az ellenkezőjét érzem.

 

Rengeteg vicces eset van a könyvedben, amelyek kívülről roppant mulatságosak, de nem annyira, ha veled történnek. Magad nevettél rajtuk, mikor megtörténtek, vagy sírtál inkább?

 

Néha nevetek, néha csak később. Minden, ami a könyvben olvasható, megtörtént velem, de mivel írásról van szó, humorról, komédiáról, van benne némi túlzás is. Csak hogy az olvasó még inkább tudjon nevetni rajtuk. Minden úgy történt, ahogy leírtam, de a komikum kedvéért ezt-azt kissé eltúlozva írtam le. S ha nem is találtam viccesnek, amikor megtörtént, utólag leírva nagyon is. Sokszor abba kell hagynom az írást, úgy nevetek, mert úgy érzem, na, ez tényleg mókás, és ez a jó, mert ilyenkor tudom, hogy jó és működik, amit írok.

 

Biztosan sokan, mikor először látták a könyvedet, azt gondolták, ez olyasmi lehet bretagne-i verzióban, mint Peter Mayle provence-i könyvei, vagy Frances Mayes Toszkánáról szóló kötetei. De szerintem pont az ellenkezője ezeknek a te könyved. Feltéve, hogy olvastad az ő dolgaikat: vannak szerinted hasonlóságok, vagy inkább különbözik ezektől, amit te írsz?

 

Nagyon is tisztában voltam Peter Mayle munkásságával, amikor írtam a magam könyveit. És nagyon nem akartam olyat írni, mint ő. Amikor elolvastam az Egy év Provence-bant, nagyon viccesnek találtam, remek író volt ő, és szeretem a történeteit. De a humorának a forrásai mindig a franciák voltak. Szóval a sztereotípiákra építő humor. Vicces, jókat nevetek rajta, de nagyon tudatosan azon voltam, hogy ne írjak ilyesmit más népek életéről és kultúrájáról. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy itt én vagyok a kívülálló, én vagyok az, aki nem illik a képbe, nem pedig a helyiek. Ez végül is az ő saját hazájuk, és akármi tűnjön (vagy ne tűnjön) is számomra hülyeségnek, butaságnak vagy lehetetlennek, számukra nagyon is működik. Úgyhogy eldöntöttem, hogy nálam nem a franciák lesznek kifigurázva. Több írói döntést is hoztam a könyveimben, és ez volt az egyik legfontosabb: nem írok sztereotipikus humort, magamból csinálok viccet, nem a franciákból.

 

A másik különbség Peter Mayle és Frances Mayes ill. én köztem az, hogy nekik van pénzük, sok is. Én iskolai tanár vagyok, nincs sok pénzem. Emellett nekik volt párjuk. Én egyedül voltam, amikor megvettem a házat, és az ott töltött időm zömében is. Még miután Donnával összeházasodtunk, akkor sem töltötte ott velem a teljes három hónapot, mivel dolgoznia kellett. Tanárként nekem háromhavi szabadságom volt, Donna viszont legfeljebb egy hónapot tudott kivenni. Úgyhogy az idő zömében egyedül voltam ott. Se annyi pénzem, se olyan társaságom nem volt, mint nekik. Emellett mindketten folyékonyan beszéltek franciául illetve olaszul, míg én csak angolul. Ez mind fontos különbség, életvitel és lehetőségek terén, és Mayle esetében a stílusunk is jelentősen különbözik.

 

Akkor szőlővel, borászkodással meg effélékkel sem foglalkozol?

 

Nem én. Van almám, de ahhoz sincs közöm, nő magától. Volt ott három almafa, mikor megvettem a házat, és még mindig ott van, az alma meg minden évben megérik. Van még egy birsalmafám is, és a szomszédok minden ősszel átjönnek, hogy leszedjék és befőzzék. Madame P-nek volt egy zöldséges kertje az én területemen, ahol mindenféle jót termesztett, de az az övé volt, nem az enyém.

 

Mit gondolnak rólad a falubeliek? Része vagy a közösségnek, tudnak a könyveidről?

 

Az első könyv megjelent franciául is, a helyi könyvesbolt tartott is nekem egy könyvbemutatót, a helyi és körzeti lapok is írtak róla, úgyhogy tudnak erről. Én vagyok az egyetlen amerikai a városban, szóval amolyan különcnek számítok. Pláne, hogy sokkal lezserebbül öltözök, mint a franciák, úgyhogy nyilván tisztában vannak a jelenlétemmel. De szerencsére a franciák nagyra értékelik és védik a magánéletet, ezért senki nem jött oda bemutatkozni vagy bármit mondani, mielőtt az első könyv megjelent franciául. Utána viszont hirtelenjében az emberek odajöttek, elmondták, hogy olvasták a könyvet, tetszett nekik, hozzáfűztek ezt-azt valamelyik részletéhez. Még leveleket is kaptam egyik-másikuktól, amiben megköszönték, hogy megírtam a könyvet. Manapság meg azt kérdezgetik, hogy írok-e újabb könyvet, és ha bármi fura vagy vicces történik, megkérdezik, hogy ez is benne lesz-e a következő kötetben.

 

Amikor Amerikában vagy épp, érzel bármiféle honvágyat?

 

Igen, és rendszeresen nézem a helyi időjárást és híreket, hogy lássam, mi történik. Írogatunk egymásnak az ottani barátaimmal. Néhányukkal ideát is találkoztam. Divatba jött a franciák körében, hogy végigjárják az USA nyugati partját, és gyakran San Franciscóban érnek véget ezek a turistautak, és olyankor találkozunk, együtt vacsorázunk velük. Volt, aki konkrétan minket látogatott meg Kaliforniában. Európában is gyakran francia barátainkkal utazgatunk együtt, de olyan is volt, hogy Montrealban, New Orleans-ban, New Yorkban vagy épp Párizsban találkoztunk. S persze mennek az emailek, SMS-ek, Skype, Messenger, Facebook beszélgetések, szóval tartjuk a kapcsolatot, ami egyszerre erősíti és csökkenti a honvágyamat.

 

Bretagne messze nem olyan népszerű, mint Franciaország sok más része. Szerinted miért?

 

Az eső miatt. A tengerpartok és a tenger ugyanolyan bámulatos, mint mondjuk Provence-ban, de itt minden nap eshet az eső. Engem az sem zavar, ha két hétig esik egyfolytában, hiszen akár 10-12 hetet is itt töltök, de ha tengerparti nyaralásra mennék, netán gyerekekkel, hát az utolsó dolog, amire vágynék, az két hét esős vakáció volna. Az esőért engem kárpótol a már említett északi-tengeri fény. Bretagne hagyományosan szegény térségnek számít, ahol nincsenek nagy hírű kastélyok meg múzeumok, bár az új Foundation Leclerc-ben vannak már kimondottan nagyszabású kiállítások pl. Picasso, Miro, Dubuffet vagy Giacometti műveiből.

 

Mivel töltöd az idődet az Államokban?

 

Írok. Dolgozom a harmadik és alighanem utolsó könyvemen, ami a francia életről szól. Emellett helyi politikai munkát is végzek a szociális változtatások reményében. A San Francisco-öböl egyik szigetén lakunk, és ugyanazok a problémák vannak itt is, mint bárhol másutt: túlfejlesztés, dzsentrifikáció, légszennyezés, klímaváltozás, nyomor, hajléktalanság. Ezeken próbálok segíteni. Emellett, ha épp lehet, összejövünk barátokkal, színházba, moziba járunk. Nem nagyon utazunk, legfeljebb néha-néha hétvégére, ill. New Yorkba gyakran járunk meglátogatni a rokonokat. De leginkább Európában szeretünk utazgatni, s egyre inkább a keleti felében: Ausztria, Csehország, Lengyelország, Horvátország, s most végre Magyarország. Itt lenni olyan érzés, mintha hazatérnék – és meg is van rá az okom.

 

Akartalak is kérdezni a magyar felmenőidről…

 

Apám családja magyar, Budapestről származik. Nagyapám itt született 1900-ban. Az I. világháborúban az osztrák-magyar hadseregben szolgált, s miután hazatért, 1919-ben feleségül vette a nagyanyámat. Apám egy évre rá született. 1923-ban hagyták el az országot, és Strasbourgban telepedtek le, apám ott kezdte meg az iskoláit is. Ám nagyapám 1927-ben kivándorolt Amerikába, nagyanyám és apám pedig egy évvel később követték őt. Szóval az, hogy ilyen előzmények után Franciaországban lett egy házam, és az erről írt könyvem megjelent magyarul, és most itt lehetek, tényleg hazatérés.

 

Amerikában nagyapám nyitott egy csemegeüzletet. Mindig ő főzött, és szinte mindenbe tett paprikát. Emlékszem, ő főzte a legjobb töltött paprikát a világon. Nagyanyám meg a legjobb rétest. Mindketten büszkék voltak magyar származásukra, és azon voltak, hogy apám és az unokáik is azok legyenek. Ez fontos volt a számukra, noha soha nem tértek vissza. Apám viszont igen, s most végre én is.

 

1956 után a szüleim támogatták az egyik unokatestvéremet, az egyetlent, aki túlélte a háborút, és áthozatták őt az Államokba. Egy darabig nálunk is lakott ez a nő. Akkor én még nagyon fiatal voltam, nem sokat tudtam erről az egészről, de azt igen, hogy mindketten magyar származásúak vagyunk, és hogy ő a szovjet invázió és elnyomás elől menekült el.

 

Mielőtt Budapestre utaztam, a nagynéném, apám nővére, odaadott egy halom régi dokumentumot, amiket megőrzött, pl. a nagyszüleim házassági iratait, apám és nagyapám anyakönyvi kivonatát. És mindegyik dokumentumon egy Dob utcai cím szerepelt. Úgyhogy Donnával ellátogattunk oda. Nem tudtuk, mire számítsunk, de csodálatos módon az épület – egy bérház – még mindig ott áll. Nem tudom, melyik lakásban éltek az őseim, de a dédszüleimnek volt egy kis édességboltja a ház földszintjén, és most is van ott egy kis üzlet. Ez az egyetlen épület az utcában, ami megmaradt a 19. századi formájában, minden más új vagy felújították. Jó környéknek tűnik, szép az épület, biztos annak idején is az volt. Megindító és különleges élmény volt ott járni. Még az udvarba is bementünk, és jó volt elképzelni, hogy a nagyszüleim itt házasodtak össze, itt született az első gyerekük, itt tologatták a babakocsiját, itt ültek a padon, beszélgettek a szomszédokkal és barátokkal. Emberinek, családiasnak és élőnek tűnt mindez.

 

Tudom, Budapestet gyakran nevezik a kelet Párizsának, de nem voltam rá felkészülve, hogy ennyire szép. A Duna, az építészet, a kultúra, ill. a kultúrák keveredése, a barátságos, gyakran vicces, bőbeszédű emberek. Donnával minden nap hosszasan sétálgattunk, elcsodálkozva a város történelmén. Emlékeztem, hogy a nagyszüleim is meséltek a közfürdőkről, az operáról (nagyanyám táncos volt), a színházról, a parkokról, a zenéről – és az ételről. Igyekeztük is mindenbe belekóstolni. Jól érezzük itt magunkat, otthonosan. Akivel csak találkoztunk, barátságos, figyelmes, kedves és nagylelkű volt velünk. Nagyon örülök, hogy eljutottunk ide, és büszke vagyok, hogy magyarul is megjelent a könyvem apám szülőföldjén.

 

Ha nem túlzás ilyet kérdezni: hogy ismerkedtetek meg Donnával?

 

Az egy dolog, de hogy hogy jöttünk össze, az az, amit máshogy látunk. Egy baráti softball meccsen ismerkedtünk össze. Áprilistól novemberig vasárnaponként összejött úgy 20-30 ember az egyik parkban, csapatokat alakítottunk és játszottunk csak úgy, kedvtelésből. Donna is mindig ott volt, és remekül játszott. És már 13 éve ismertük egymást, amikor elkezdtünk randizni… Nem akartam elkapkodni a dolgokat (nevet).

 

Donna: Igen, már jó ideje barátok voltunk. Aztán egyszer csak eltűnt egy évre, és akkor kezdtünk írogatni egymásnak. Akkor még Kathrynnel járt, azzal a nővel, aki elvitte Markot Franciaországba, majd szakítottak. Gondoltam, akár randizhatnánk is, de egy közös barátunk azt javasolta, ne tegyem, még csak most szakított, várjak egy évet. Én meg vártam. Aztán egyik este elmentünk megnézni Tarantino egyik filmjét, a Kutyaszorítóbant. Mindkettőnknek nagyon tetszett, így megkérdeztem Markot, volna-e kedve randizni velem? Abban a pillanatban száz méterre távolodott tőlem lelkileg, úgyhogy később felhívtam és mondtam neki, hogy semmi gond, legyünk csak mozi-haverok. De később felhívott és azt mondta, tévedett, és hogy össze kellene jönnünk. Ez az a pont, ahol eltér a sztorink.

 

Mark: Nem rémlik, hogy valaha ilyet mondtam volna, hogy tévedtem (nevet). De tény, hogy elkezdtünk randizni, nem is tudom, miért meg hogyan, de elkezdtünk összemelegedni. Nagyon óvatosan és lassan. 23 éven át egyedül voltam, nem állt szándékomban újra megházasodni.

 

Donna: Mi vagyunk a legvalószínűtlenebb páros… Mark régi barátnői mind eljöttek az esküvőnkre, hogy a saját szemükkel lássák, hogy tényleg megházasodik. Az elég vicces volt. Viszont mikor először vele mentem Franciaországba, az nagyon rossz volt. Egy rakat különféle nő jött oda hozzám egyenként, szinte belemásztak az arcomba, és azt kérdezték: miért te? Agresszívek voltak. Én meg mondtam, hogy tudom is én. De aztán csak vállat vontam, hiszen végül is mindegyiküket legyőztem (nevet). És most itt vagyunk Budapesten, 22 évvel később, még mindig együtt, még mindig szeretjük egymást.

 

Mark: Mikor elmondtam anyámnak, hogy Donnával összeházasodunk, ő elmesélte az orvosának, aki egy japán fószer, hogy a fia japán nőt vesz feleségül. A doktor azt mondta, „hmmm, a japán nőkből jó feleség lesz”. Aztán anyám elmondta neki, hogy Donna amerikai japán, mire a doktor, hogy „hmmm, az már egy másik történet”. (nevet) De igaza volt. Donna lett a feleségem, vettem egy házat Franciaországban, és amerikai magyar vagyok: szerencsés egy fickó vagyok én.

 

Mark Greenside honlapja