Főkép

Mark Greenside egy magyar zsidó ősökkel is rendelkező amerikai ember, aki saját bevallása szerint már több minden volt, mint ami nem. Ám talán ez sem magyarázza meg, hogy élete 47. évében, mikor épp szakított vele a barátnője, miért vett egy házat Bretagne-ban, Franciaország észak-nyugati csücskében, konkrétan egy Plobien nevű, hatszáz fős kis faluban, amit mintha még a Google Maps sem ismerne… Hogy ez miért történt, arról ez a könyv sem árul el sokat – belezúgott a helybe, oszt kész. Kevesebbért is vettek már házat emberek, mégsem írtak róla könyvet. De hogy Mark Greenside megtette, az ritka szerencse.

 

Ez az alaphelyzet olyan bestsellerek táptalajául is szolgált, mint a Napsütötte Toszkána vagy (és pláne) az Egy év Provence-ban, de már az gyanús lehet a tapasztalt olvasónak, hogy Greenside könyve Bretagne-ban játszódik. Nem vitás, hogy vadregényes, szépséges tájék az is, de nem véletlenül kevésbé közismert és vonzó úti cél, mint emezek. Mindene megvan, mint Provence-nak, csak épp sokkal zordabb ott az időjárás, és ez elég, hogy elriassza az átlag turistát. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Mark nem átlag turistaként vetődött oda, sőt, fennen vallja, hogy ő még mindig ügyefogyott amerikai, aki képtelen lesz az életben normálisan megtanulni franciául vagy hozzászokni a bretagne-i népek mentalitásához. Ez azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy szeresse az ottaniakat, meg ott töltse a nyarakat, de ahogy a könyv címe sejteti, itt messze nem csak a breton lét örömeiről és szépségeiről fogunk olvasni.

 

Hanem egy rakat különféle témáról, csupa olyanról, amivel Marknak problémája akadt Plobienben töltött hónapjai alatt. Bár igyekszik magát átlagos amerikainak beállítani, aki elköveti az összes kulturális baklövést, amit az átlagos amerikaiak külföldön elkövetnek, valójában egy mélyen érző és gondolkodó lélek, akit emellé kiváló, fanyar humorral és vaskos öniróniával vert meg az anyatermészet. Ennek köszönhetően csetlése-botlása, meg ahogy mindezeket elővezeti, rendkívül mulatságos. De még a legordenárébb poénokat is olyan intelligensen írja le, hogy az olvasó nem rajta nevet, hanem vele. Már csak azért is, mert óhatatlanul is rájön (mármint az olvasó), hogy sem az idegen földön járó amerikaiaktól, sem a hazai pályán kiszámíthatatlanul játszó franciáktól nem különbözik olyan nagyon. Számos olyat ír le Mark, amit Magyarországon is megtapasztalhatna, vagy amit egy magyar ember külföldön pont ugyanígy nem értene. Szóval ez nem az Englishman in New York speciális verziója, hanem egy végtelenül őszinte vallomás arról, hogy a kulturális különbségek micsoda szürreális kalamajkákat okozhatnak, és hogy mindezek ellenére is mennyire jó idegenként új otthonra és barátokra találni egy olyan helyen, ahol semmi sem úgy van, mint ahogy megszoktuk odahaza.

 

Hogy konkrétumot is mondjak, Greenside ír a francia autóvezetésről, a vásárlásról, a bankokról, az egészségügyről, de szóba kerül az étel is, ami nélkül egy francia memoár sem lenne elképzelhető – ám ezt is üdítően egyedi és giccs-mentes módon tálalja a szerző. A fenti felsorolás unalmasnak tűnhet, de ahogy Mark előadja az élményeit, az annyira vicces, hogy számtalanszor a hasamat fogtam a nevetéstől. Igen, valójában ez egy sztori-gyűjtemény, amiben sokszor nem is a sztorik az igazán lényegesek, hanem ahogy Mark elmeséli őket. Alig várom, hogy találkozhassak vele személyesen is, mert jön Budapestre a Könyvhét idején, és a könyv végi köszönet rovatba beleírt engem is. De az egy másik sztori, és semmi köze ahhoz, hogy cikkeket írok az ekultra.