Főkép

„A kazahsztáni Taldykorgantól nem messze, egy kis faluban, amelynek nevét jobb, ha nem írjuk ide, az ótemplom alatt, a tizennegyedik században épült kriptában hatvanhat ubir és harminchárom mhackay található.”

 

Ezzel a mondattal kezd bele Berta Ádám legújabb regényébe, A kígyó fejébe, mi pedig nagyjából itt lehetünk utoljára biztosak abban, hogy mit is olvasunk. Szokatlansága ellenére látszólag könnyen értelmezhető történetdarabbal nyit a kötet: egy kazah faluban megjelenik a török-tatár hiedelemvilág nem épp barátságos szegmense, amit aztán a helyi maffiózó némi magyar közvetítéssel megpróbál elintézni. Profanizált szörnyvadászat, az abszurd humor határát súroló maffiamegoldások – hogy aztán hirtelen egy magyar fiatalember életközépi krízisében találjuk magunkat. Hogy kerültünk ide? Kimaradt volna pár oldal? De nem, ez „csak” egy újabb meglepően kanyarodó Berta Ádám-regény.

 

A kazah falu vámpír-, illetve zombiproblémájából kiindulva hamarosan egy budapesti maffiózó televíziónál dolgozó fiának házassági válságához jutunk, amiből aztán majdhogynem szervesen következik pár haláleset, egy gyerekrablás, egy tajvani utazás és még egy csomó, egymáshoz első ránézésre sehogy sem passzoló történetfoszlány. Gyakorlatilag kivétel nélkül befejezetlenek, nem csupán végük, de néha kezdetük sincs, ráadásul időben sem sorban követik egymást. Önálló novellának is beillő betéteken (Norbi az edzőteremben; Ágica története; Nelli új pasija és így tovább), sehová nem vezető életekbe való gyors betekintéseken át jutunk el a könyv végére, ahol persze ugyanúgy nem vár sem feloldás, sem megnyugvás. Maradnak a kérdések.

 

Talán az a legmeghökkentőbb ebben a regényben (pedig van bőven ilyen benne), hogy teljesen hiányzik belőle a „normalitás”. Nincs egy olyan szereplő, egy olyan emberi kapcsolat, egy olyan jelenet, amire rá lehetne húzni a „hétköznapi” vagy az „átlagos” címkét. Sanyi és Anna házassága mintha teljesen normálisan menne tönkre? Norbi és Sanyi kapcsolata teljesen átlagos gimnáziumban kezdődő barátság? Novák egy egyszerű titkár? Gergő egy egyszerű szerető? Talmai Aladár átlagos maffiózó? Nézzünk ezeknek a mélyére, hogy mi is történik itt valójában! Mintha a kezdetekben lett volna egy hagyományosan elmesélhető történet, amit mindenben az elméletileg logikusan következő ellentétére csavartak volna.

 

Ennek hatására A kígyó fejét olvasni is ritka frusztráló élmény, sokkal zavarba ejtőbb, mint a korábbi Berta-regények. A Miki nem finnyás még sokkal egyértelműbben követhető és értelmezhető történettel rendelkezett, a Nem attól vizes a halban az értelmezés már nem egyszerű, de még nem annyira szerteágazó vagy zavaros. Pedig hagyományos értelemben A kígyó feje sem bonyolult, a szereplők élik az életüket, a cselekmény nagy léptekben, lendületesen visz előre, mégis, itt mintha már fogódzónk se lenne arról, hogy hova is akar ez a regény tartani. Hiába érik egymást a csali-tételmondatok, hiába találhatnánk látszólagos kapcsolatot két motívum között, ezek nem igazán akarnak sehová sem vezetni. Ilyesformán folyamatos tűnődés az olvasás: vajon itt most találtam valamit? Vajon ez tényleg összefügg azzal? Vajon ez a fejezet mire volt jó? Vajon itt most tényleg azt olvastam, hogy...?

 

Persze ezekre a kérdésekre szinte mindig az lesz a válasz, hogy „nem tudom”. Hogy ez jó vagy nem annyira jó, az már az olvasó saját belátása – én speciel pont azért várom mindig az új Berta Ádám-szövegeket, mert sosem tudom, mire számíthatok, de az biztos, hogy közben nem fogok unatkozni. Ilyen szemszögből A kígyó feje nem okoz csalódást: a felszínen szórakoztató történet, bizarr kapcsolatok és a normális dolgok teljes mellőzése, alatta meg talán még inkább szórakoztató agytorna, ahogy próbáljuk összerakni, pontosan hogyan is kapcsolódik a hatvanhat ubir és harminchárom mhackay koporsója egy budapesti tönkrement házassághoz és egy tajvani buddhista szerzeteshez. „Egészen váratlan helyen nem a tudásnak, hanem a tudás hiányának lett jelentősége” – vezeti fel a könyvet a Nádas Péter-i mottó. És tényleg.