Berta Ádám: Miki nem finnyás

Magaménak érzem a szöveget. Persze Pestre került vidéki, introvertált fiatal egyetemistaként kevés hozzám közelebb álló könyvet tudok elképzelni, mint ami egy Pestre került vidéki, introvertált fiatal egyetemistáról szól, de persze nem csak erről van szó: problémái akár az én problémáim is lehetnének, gondolatai akár az én gondolataim is lehetnének. Aztán ahogy haladunk előre a történetben, úgy távolodunk el mi is egymástól, a kezdeti megértésből érdeklődő, majd furcsálló kíváncsiság lesz, de mindez egy pillanatig sem befolyásolja azt, hogy közel áll hozzám a szöveg. Mert rólam, mert rólunk, minden önmagát nem mindig találó, az új környezetben helyét kereső fiatalról szól. És már akár ezért is azt mondanám, hogy olvassa el minden fiatal a Miki nem finnyást, hátha egy kicsit jobban megérti magát – de, talán mondanom sem kell, ez még csak a kezdet.

Gyomaendrőd lakossága egy fél budapesti kerületet sem tesz ki, nem csoda hát, hogy Miki nem találja a helyét Budapesten. Persze nem az emberek mennyiségéről van szó: a tömeget hamar meg lehet szokni, egyszerre úgysem találkozik az ember százezer budapestivel. Sokkal inkább az emberek viselkedése, stílusa, mentalitása és gondolkodásmódja az, ami elsőre nehezen befogadható: ahogy Miki belekerül a pesti celebek, a „menő” újgazdagok közé, akik a pénzükkel gyakorlatilag bármit megtehetnek, hirtelen nem is érti, mit keres ott. Neki nincs annyi pénze, nem vedel annyit, a drogokhoz sem igen nyúl, az pedig különösen távol áll tőle, hogy egy buli alatt annyi csajjal kerüljön hosszabb-rövidebb ismertségbe, hogy reggel már ne is emlékezzen a nevükre.

Ő sokkal természetesebbnek érzi, hogy hosszú körmondatokban filozófiai eszmefuttatásokat tegyen egy festményről, hogy este inkább olvasson bulizás helyett, hogy barátnőjét valóban szeresse, és ne csak használati tárgyként kezelje. De tényleg így van? A környezete látszólag teljesen rideg vele szemben, a gazdagok és a rangban felülállók minden nagyképű lenézésével viszonyulnak Mikihez, abszolút hidegen hagyja őket, hogy Miki mit csinál, gondol vagy érez. Nem kezelik barátként, nem tud olyan kapcsolatot kialakítani, ami valóban kölcsönös tiszteleten és megértésen alapulna: de látszólag ez nem különösebben rendhagyó, ebben a közegben ez teljesen normális. Mégis pont emiatt vágyik egyre jobban arra, hogy kivívja környezete megbecsülését – innentől kezdve pedig egyenes az út egy pesti drogos bulikon és Kolumbián átívelő nyárhoz, amikor a legfontosabb problémája csupán annyi, hogy aktuálisan éppen melyik szőke csajt döngesse meg a vécében.

Most jön ajánlómnak az a része, amikor durván általánosítani fogok, és kulturális érdeklődésem minden sznobságát kiöntve magamból azt írom, hogy borzasztóan ellenszenvesnek találtam ezt az egész celebes gazdag-világot, ahol hipszternek lenni életforma, ahol az embereknek iszonyatos pénzeket dobnak ki az ablakon, ahol egy este alatt annyi piát és port nyomnak magukba, hogy szegény Miki is alig tud lépést tartani. Ahol még a közeli ismerős is csak tárgy lehet a szemükben, ahol még a látszólag kellemes kapcsolat is pillanatok alatt elszakad, ahol még annyi kötődés sincs az emberekben, hogy legalább átgondolják a másik érzéseit (nagyon furcsa párhuzamba állítani a másik, squat-szubkultúrával, ami vázlatosan szintén előkerül a kötetben – mennyire más viselkedésminták uralkodnak abban a közegben). Amikor Miki óhatatlanul is elkezd beleolvadni ebbe a környezetbe, ott esett szét az azonosulás és a megértés minden lehetősége is – félreértés ne essék, értem én a szándékosságot és az írói szándékot, csak valahogy más arányokban kaptam meg, mint elsőre számítottam.

Szerettem volna, ha kicsit kevesebb bölcsész-szenvelgés (ebben Cserna-Szabó András szokta vinni a prímet) nélkül is üt, ha minden mentegetés nélkül mutatja a kemény valóságot (mint ahogy Totth Benedek tette a Holtversennyel). Berta Ádám nem egészen ezt az utat követi, amiért persze hibáztatni sem tudom: a Miki nem finnyás így is nagyon erős könyv. Nem csupán az egyetemisták és a budai újgazdagok világának kórképét mutatja: hanem az egész társadalomét. Ahogy próbálunk megfelelni annak a közegnek, aminek valójában a legkevésbé sem kellene. Ahogy magunkban pont azokat az erényeket fojtjuk el, amiket hagyni kellene kibontakozni. Ahogy ahelyett, hogy boldogan élnénk, inkább arra várunk, ami csak fájdalomhoz és csalódáshoz vezet. Mégiscsak ki kell javítanom magam: Berta Ádám a saját jogán, összehasonlítás nélkül is tökéletesen megállja a helyét a kortárs irodalomban. Ilyen első regény után már előre félek a következőtől – s főleg attól, hogy az mennyire fog velem rezonálni…