Ida Jessen: Új idők

Furcsa, hogy rövid időn belül immár a második olyan regénybe futok bele, amelynek két felét tetszőleges sorrendben lehet olvasni, hisz a dán Ida Jessen frissen megjelent kötetének történetei a könyv két elején kezdődnek (furcsa így leírni, de remélem, mindenki érti: bármelyik felől kezdek bele, mindkét felől az első oldaltól indulunk), és ezek középen találkoznak. Hogy hol, melyikkel is kezdjem, sokat nem gondolkoztam. Pénzfeldobás döntött, így először a Bagge doktor anagrammái címet viselő részbe fogtam bele.

A címszereplő Bagge doktor egy vidéki, idősödő körzeti orvos az 1920-as évek Dániájában, akit rögtön az első oldalon felkérnek a gyógyítással kapcsolatos emlékei megírására egy készülő antológia számára. Bár ehhez különösebb kedve nincs, mégis belevág (az olvasó tulajdonképpen ezt az általa lejegyzett szöveget olvashatja), hogy beszéljen a mindennapjairól, újabb vagy régebbi történeteket meséljen a praxisával kapcsolatban, ám a dolognak hirtelen nem várt tétje lesz: az orvos rájön, hogy súlyos, valószínűleg halálos beteg.

Bagge doktor modern ember, és már csak a hivatásából is adódóan tisztában van azzal, hogy mi a halál, és azzal is, hogy nem csak rövidesen itt a vég, de nem fogja várni semmiféle Paradicsom szárnyas puttókkal és csobogó patakokkal. Mit tehet ilyenkor az ember? Számot vet, leltárt készít, és megpróbál rájönni arra, hogy mi volt igazán fontos az életében. Így veszik át az orvosi anekdoták helyét a személyes élmények, és bár elbeszélőnk bő húsz éve házasságban él, úgy tűnik nem az asszonyhoz fűzte a legszorosabb és legmeghatározóbb kapcsolat (sőt, a nő csak, mint inkább egy szerencsétlen és elhanyagolható árnyalak tűnik fel néha-néha az orvos látómezejének perifériáján), hanem a rideg és szeretettelen apjához.

A mű ezen része egy fájdalmas számvetés (mely sokszor kimondottan csapongó, és nehezebben követhető, hála a betegség okozta kínok miatt beinjekciózott morfiumnak), egy olyan ember írása, aki soha nem tudta kifejezni az érzelmeit. Egy olyan emberé, aki lelki téren nem sokat adott a feleségének, aki mindig is a maga világában élt, de egy olyané is, aki sosem volt szándékosan gonosz: magát feláldozva rengeteget dolgozott a közösségért, bevezette ezt az elmaradott térséget a huszadik századba, és számtalan ember köszönheti neki az életét vagy az egészségét.

A regény másik fele, mely az Új idők címet viseli, az asszony nézőpontját (egészen pontosan naplóbejegyzéseit) tárja elénk, és nagyjából ott folytatódik, ahol az első abbamaradt: a doktor halálával. Mit tehet ilyenkor egy asszony az élete derekén? Ő is számvetést készít. Ezekben először megpróbál dűlőre jutni, hogy mi is volt a kettejük házassága, az elmúlt huszonhárom év, a férfi ridegségével, távolságtartásával és közönyével. Na meg persze azzal is, hogy mi volt az ő szerepe feleségként, nőként és emberként.

Aztán adódik a kérdés: mi legyen ezután, hogyan, merre tovább? És amint igyekszik ezeket megválaszolni, nemcsak feljegyzi eléggé eseménytelen mindennapjait, de visszaemlékszik arra az időszakra is, amikor fiatal tanítónőként nagy tervekkel vágott bele az életbe, és még ragyogó szemmel tekintett a jövőbe. Miközben visszatekint a házassága előtti időszakra, rájövünk, hogy ennek a nőnek az élete is van olyan érdekes és fontos, mint a sokakon segítő doktoré.

Ida Jessen regénye nemcsak két különböző, rendkívül árnyaltan megrajzolt ember realista számvetése (mint ilyen, közel tökéletes), de egy új kor hajnalának története is, hiszen nem nehéz felfedezni Bagge rideg, szabálykövető apjának mentalitásában a régi kor szellemét, vagy a frissen megözvegyült Lilly tétova lépteiben az öntudatra ébredő nőket, akik teret követeltek maguknak majd’ száz évvel ezelőtt. Röviden, az Új idők / Bagge doktor anagrammái egy csavaroktól mentes, könnyen olvasható és érthető, ám kimondottan komoly témákat is boncolgató, realista alkotás, amely reményeim szerint az olvasók szélesebb körét is meg fogja nyerni magának.