Főkép

Lydia Davis hosszú időn keresztül egyike volt azon kortárs amerikai íróknak, akik bár mind odahaza, mind szerte a világban kimondottan sikeresek és elismertek, ám magyarul mégsem jelent meg tőlük semmi. Aztán jó két éve jött A történet vége, ami azonnal bebizonyította, hogy az 1947-es születésű írónő igazán komoly tehetséggel bír. Az eddigi egyetlen regénye után most a szerzőt világhírűvé tevő kisprózákkal is megismerkedhetünk, ha kézbe vesszük a nemrégiben megjelent Az annyi, mint című kötetét.

 

Ami ezekről a novellákról (?), elmélkedésekről (?), szilánkokról (?) először az eszembe jutott, az a sokféleség. Hiszen gyakorlatilag lehetetlen akár csak megjósolni is, hogy a soron következő mi vagy milyen lesz. Van néhány olyan, ami nagyjából úgy néz ki, mint egy hagyományos novella (Mrs. Orlando félelmei; Mr. Burdoff németországi utazásai; Az egér), ezeknek van némi A pontból B pontba tartó története, van pár szóban elmesélhető cselekményük, és ezeket talán (még ha elég távolról is) Szvoren Edina írásaihoz hasonlíthatnánk.

 

Vannak olyanok is, mint a „Miket vehet fel egy öreg nő”, amely egy mindenkit érintő kérdést, az öregedést állítja olyan meghökkentő formában a középpontba, amit nem is várnánk. Ezeken kívül van jó pár igazán megfoghatatlan, mint a „Csótányok ősszel”, amiben a – címből is sejthetően – csótányokról olvashatunk, arról, hogy mit művelnek egy-egy házban az éj leple alatt. De mégis miért?

 

De vannak olyan egypercesek, vagy inkább félpercesek (Egy ostromlott házban; A hal), amelyek néhány sorban igyekeznek megragadni egy-egy érdekes pillanatot, momentumot. Aztán itt van a „Történet”, amely az első bekezdésben már említett regény magva, vagy a címadó szöveg – melyben egy szakítás után az egyik fél azt számolgatja, hogy vajon hány dollárba került neki ez a szerelem, és mi is történt a kapcsolatuk alatt –, amely leginkább olyan, mintha valaki elméjébe tekinthetnénk bele gondolkodás közben. Ám van pár dolog, ami mindben közös, mégpedig az, hogy roppant egyediek, nehéz velük valamit kezdeni, nehéz rajtuk fogódzót találni, valamint az, hogy mindegyikből sugárzik az írónő egyedisége és egyénisége.

 

Bár Lydia Davis regénye jobban tetszett, mint a mostani kisprózákat tartalmazó kötete, az amerikai írónő egy olyan alkotó, akinek furcsasága, megfoghatatlansága és egyedisége okán is helye van a magyar piacon, és ezeket a zömében magányról, szakításról, depresszióról szóló történeteket minél több embernek kellene olvasnia.