Főkép

Bár a Magyarországon megjelenő fordítások aránya fényévekkel veri például az amerikait, de néha így is érthetetlen lassúsággal kerül be egy-egy szerző a hazai köztudatba. Sokáig ez volt a helyzet a Krasznahorkai Lászlóhoz hasonlóan Nemzetközi Man Booker-díjas, jellemzően rövidprózákat író Lydia Davis-szel, az Egyesült Államok egyik legismertebb és legfelkapottabb szerzőjével is. Bár elmúlt hetven éves, mégis a tavalyi évben jelent meg tőle először kötet magyarul – ráadásul ez az egyetlen regénye, A történet vége volt.

 

Mit mondjak, Davis alaposan igazolta a hírnevét, hiszen egy igazán eredeti, sűrű, modern és nehéz szöveget kapunk tőle. Ez a fajta önelemző, a hétköznapi eseményeket középpontba állító írásmód sokaknak lesz ismerős Karl Ove Knausgårdtól, de talán még közelebbi rokona Helen MacDonald és az ő személyes gyászát fókuszba állító kötete, a H, mint héja. Félő, hogy Davis regénye egyes olvasók számára már-már a befogadhatatlanságig szétírt lehet, de szerintem még így is vitathatatlanul kötelező olvasmány, ami sokak számára alapmű lesz.

 

A történet vége egy szerelem, egy függés és egy szakítás regénye, ami kendőzetlenül mutatja be a szöveget lejegyző negyvenes írónő legszemélyesebb érzéseit, gondolatait, kerülve bárminemű tabusítást, ugyanakkor teszi mindezt úgy, hogy nemcsak a két egykori szerelmes nevét, de még a helyszínekét sem tudjuk meg, ami – plasztikusság ide, plasztikusság oda – sokkal általánosabbá avatja a történéseket, és ezáltal válnak sokkal inkább értelmezhetővé akár a saját életünkre is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Davis központi témává teszi az egyik legjellemzőbb posztmodern toposzt, jelesül azt, hogy mennyire fogható meg, vagy éppen, mennyire írható le a valóság.

 

Talán már ennyiből is érezhető, hogy egy korántsem egyszerű vagy könnyen befogadható szöveggel van dolgunk, ugyanis az írónő miközben a legélesebb szemű és legelgondolkodtatóbb megfigyeléseket jegyzi fel a közte, vagyis egy 34 éves egyetemi tanárnő és egy 12 évvel fiatalabb hallgató között szárba szökkenő, lángoló, majd lassan elhaló viszonyról, egyszersmind folyamatosan kiszólogat a szövegből, és olyan írástechnikai kérdéseken gondolkodik, hogy mi lenne jó kezdés, és mi a jó befejezés; mikor és mennyit érdemes húzni a szövegből; miként lehet sűríteni; hogy lehet írni egy-egy fontos ám unalmas estéről úgy, hogy az olvasó érdeklődését lekösse; miként változnak meg és válnak megfoghatatlanná a betonbiztosnak hitt emlékek; na és mennyiben alkalmasak arra, hogy abból egy regény megszülethessen.

 

Így utólag nehéz lenne megmondani, hogy emiatt az igazán posztmodern előadásmód, vagy a gördülékeny és a végtelenségig kimunkált nyelvezet (ami persze nem is meglepő, mert Davis „civilben” Proust Eltűnt időjét ültette át angolra, míg a magyar fordítás Mesterházi Mónika érdeme), vagy éppen a hihetetlenül aprólékos, részletgazdag és elgondolkodtató megfigyelések, asszociációk tömkelege miatt lett a kedvencem A történet vége, ám az biztos, hogy ajánlani tudom azoknak, akik hajlandók rá időt és energiát fordítani. És bízom benne, hogy a Magvető bevállalja az írónő rövidprózáinak a megjelentetését is.