Főkép

Eddigi két kötete (a zömében 18. században játszódó A Végtelen-fjord prófétái és az erősen önéletrajzi botránykönyv, a Kalak) alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a norvég születésű dán, Kim Leine megrögzötten foglalkozik olyan kérdésekkel, mint hogy mit jelent a szabadság, és hogy az emberek mennyire hagyhatják hátra kötöttségeiket, hogyan zajlott Grönland gyarmatosítása, és hogy mik ennek a máig tartó és senkit sem kímélő hatásai, milyen az élet ezen a majd’ kontinensnyi szigeten, milyen a férfiak és nők viszonya – és így tovább.

 

Ez most sincs másként: a Scolar meglepően gyorsan (alig egy évvel az eredeti megjelenés után) adta ki A Végtelen-fjord… előzményregényét, A szellemidéző és a tiszteletest, amely Grönland gyarmattá válásának legkorábbi időszakát (az 1720-as, 1730-as éveket) eleveníti fel a már jól megszokott láttató erővel, szépséggel és brutalitással egyaránt.

 

Mint látható, a másik regényhez képest jó fél évszázaddal korábban járunk, így alig van konkrét, személybeli kapcsolódási pont a két mű között (egyedül egy későbbi főbb szereplő eredettörténetét és ifjúságát ismerhetjük meg ezeken a lapokon), így azok is nyugodt szívvel elolvashatják ezt a vaskos kötetet, akik még nem találkoztak az előzővel.

 

Leine gyakorlatilag egy az egyben a jól bevált receptet követi, sem stílusban, sem látásmódban, sem témákban nem különbözik az új regény a régitől. Fejezetenként ismét más és más jut szóhoz, más karakter kerül a középpontba, a narráció (legyen az egyes szám első vagy harmadik személyű) többnyire jelen időben történik, ami nemcsak felerősíti az itt leírt kegyetlenségeket, de azt is kiemeli, hogy ezeknek a szörnyűségeknek még koránt sincs vége. Ismét járunk Dániában, utazunk hajón, hogy eljussunk Grönlandra... és ami külön fontos: semmi sem fekete vagy fehér, semmi sem jó vagy rossz, és igen, minden ember többé vagy kevésbé (inkább többé) gyarló…

 

Leine újfent bebizonyította, hogy hihetetlenül ért a karakterábrázoláshoz, ahhoz, hogy pár ecsetvonással hozzon létre olyan figurákat, akik képesek elvinni a hátukon ezt a bő félezer oldalt, és ráadásul van belőlük vagy fél tucat: a két címszereplő, hivatalnokok, katonák, kereskedők, fegyencek, szajhák, őslakosok. A folyamatosan változó és váltott nézőpontnak hála azonban sosem ismerhetőek meg teljesen, minden fejezetben bukkan fel olyan oldaluk, ami tovább árnyalja, tovább mélyíti a róluk kialakított képet.

 

A szellemidéző és a tiszteletes egy vaskos, kőkemény és fajsúlyos történelmi regény (bár a szerző az utószóban hangsúlyozza a történet fikciós voltát, a szereplők nagy része valóban létezett, és az események is többnyire úgy zajlottak le, ahogy ebben a könyvben áll), ami a maga kegyetlenségével, realizmusával vagy inkább naturalizmusával megterheli az olvasóját. Egy olyan regény, amiben nincs egy nagy egész, valahonnan valahová futó történet, csak apró betétek, történetszilánkok sorozata. Ám egyben egy olyan regény is, ami az emberiség örök témáiról (szabadság és rabság, szeretet és gyűlölet, élet és halál, hit és hitetlenség) mesél a lehető leghitelesebben és legprofibban. Számomra nem is kérdés, hogy Leine minden művének itt van a helye magyar fordításban, mert ne szépítsük, ő egy kortárs zseni.