Főkép

Kim Leine első magyarul megjelent regénye, A Végtelen-fjord prófétái (mely egyébként elnyerte a „Mini Nobelnek” is nevezett, igen rangos Északi Tanács Irodalmi Díját is) elsősorban az egyes ember másokhoz való viszonyáról, a szabadságkeresésről és nem utolsó sorban a zord grönlandi tájról, és az itteni keserves életről szólt hihetetlen precizitással, keménységgel és energiával. Ennek tükrében nem különösebben meglepő, hogy a dán szerző erősen önéletrajzi ihletettségű debütáló kötete, a Kalak (amely még mindig csak a második magyarul is olvasható könyve), ugyancsak ezen témákat járja körül – nem kisebb hatásfokkal.

 

Már ez a könyve is ismertté tette hazájában (a kritikusok rögtön elismerték képességeit), de a szélesebb rétegek elsősorban a mű „botránykönyv” jellege miatt hallhatták sokat a szerző nevét. Ez nem is meglepő, hiszen Leine olyan témákhoz nyúl, amelyek eléggé tabunak számítanak: a vérfertőzéshez, az igencsak torz dán-grönlandi viszonyhoz; szociografikus pontossággal ír a grönlandi életről, és ennek kapcsán az eszkimó őslakosokról sem fest túl rózsás képet (igaz, sem magáról, sem a többi dánról sincs sokkal jobb véleménye).

 

Egy rövid jelenetet leszámítva – amikor a 43 éves Leine lebukik a munkahelyén droghasználat miatt –, a történet a szerző kamaszkorában indul (pontosan akkor, amikor a 16 éves kamasz egy szó nélkül otthagyja Norvégiában élő anyját, és úgy dönt, hogy az apjához költözik Koppenhágába), és innen követjük nyomon az életét, családi és személyes viszonyainak alakulását a lehető legkendőzetlenebb, egyben rendkívül aprólékos módon bemutatva. Érezhető, hogy ez a könyv, vagy pontosabban maga az írás aktusa egy vallomás, egy kiáltás, egyfajta öngyógyító terápia, ami kivezetette a szerzőt a legsötétebb depresszióból, a gyógyszerfüggőségből és abból a mély elidegenedettségből, amelytől egész addigi életében szenvedett.

 

Leine, bár tipikusan minimalista stílusban teszi, hallatlan precizitással képes beszélni bármiről: az apjával való beteges viszonyáról, amely egész életére rányomja bélyegét; a feleségéről, aki mellett számtalan viszonyt tart fent az asszony tudtával és beleegyezésével; ezekről a zömében testileg, lelkileg sérült, és rá, mint egzotikumra tekintő eszkimók asszonyokról; a gyerekeiről, akiket bár szeret, de különösebben az sem zavarja, ha hónapokra eltűnnek az életéből; a zord, kopár, kietlen, ugyanakkor fenséges és semmi máshoz nem hasonló grönlandi tájról, amely felszabadít benne valamit, amiről maga sem tudja, hogy micsoda, csak azt, hogy nélküle nem tud élni; mint ahogy egy idő után nem tud a különféle drogok nélkül sem. Ez a könyv valahogy magáról az Életről szól (így, ebben a nagybetűs formában), és az Élet értelmének kereséséről. Ahogy egy helyütt írja: „Valami titokzatos képessége van élni, hagyni, hogy az egyik napot kövesse a másik, ahogy a lábnyomok követik egymást a homokban, nem ordibál az élettel, mint én, hogy legyen már értelme, hogy ne csak arról szóljon, hogy táplálkozunk, nem fázunk, és nem fáj semmink.”

 

Azt hiszem, ezt a könyvet minden gondolkodni szerető és gondolkodni tudó felnőttnek ajánlanám, akik nem félnek szembenézni az élet árnyoldalaival sem, és akik maguk is elgondolkodtak már az Élet nagy kérdésein. Időnként szükséges tükörbe nézni mindannyiunknak.