Főkép

A késmárki cipszer Hartmann Lili nem mindennapi lány. Tizenhét éves, mikor 1944-ben kimenekítik falujukból a többi németajkú gyermekkel együtt, elszakítva ezáltal őket a szüleiktől. A szlovákok és magyarok között felnőtt Lili nem érti, miért van erre szükség, de engedelmeskedik, hiszen tudja: ez csak átmeneti állapot, a család hamarosan újra együtt lehet. Reichenhallban az élet szigorú és katonás, ám a lány akkor még nem is sejti, hogy az igazi viszontagságok csak eztán kezdődnek.

 

Bár az édesapja érte jön és – rövid időre – Olmützben újra egyesülhet a család, a papát rövidesen elhurcolják, őket (édesanyját, nagymamáját, állapotos nővérét) pedig egy munkatáborba deportálják. 1945-ben itt köszönt rájuk a béke, de igazából abban sincs köszönet. A német lakosságot Bajorországba telepítik ki, de az ottani lakosság ennyi menekültet nem tud befogadni, így jobb híján a zsidó haláltáborokba kerülnek. A Hartmann család Blumentstadtba – bár itt már nincsenek őrök, azért a tábor az mégiscsak tábor. 

 

Bár az írónő előző két regényét is szerettem (Megtagadva, illetve az Elszakítva címmel jelent meg mindkét kötet a Magvető Könyvkiadónál), úgy érzem, ezzel a könyvvel írta be magát végleg a történelembe, a „nagyok” közé, az én saját kedvenc szerzőim közé. Az mindenki előtt teljesen nyilvánvaló, hogy a németek (Hitler irányításával) hogyan bántak el zsidók millióival, de talán az nem annyira közismert, hogy a Beňes-dekrétumnak köszönhetően a kisebbségben élő németek és magyarok milyen hányattatáson mentek keresztül. Nekem voltak fogalmaim róla, de nem ennyire mélységében – igazán hálás vagyok Kováts Juditnak, hogy ilyen pontossággal tárta elénk a kegyetlen igazságot. 

 

Amikor a könyvajánlóm elején azt írtam, Lili nem mindennapi lány, arra utaltam, hogy mi mindenen ment keresztül. Milyen kegyetlenül igazságtalan az élet, hogy bár német, de neki és a családjának (és még sok-sok német családnak) semmi, de semmi köze nem volt a háborúhoz, mégis rájuk nyomták a „kollektív bűnös” cimkét. „Felismernek a vásárlásnál és felismernek a karszalagról az utcán, a zsidók a csillaggal voltak, mi az N betűvel vagyunk megbélyegezve.”  De mondhatnék bármilyen más nemzetiséget is, amelyik kisebbségben van, mindegyikre igaz, hogy már-már kiutálják őket onnan, ahol élnek. „...Szlovákia nekem nem hazám, Késmárk sem hazám, nem tudom, hová megyek, és lehet, nem is lesz többé hazám, de miért ne lehetne haza nélkül is vígan élni?”  Sosem lesz igazi otthonuk, mindenhol csak betolakodók, „gyüttmentek”, hazátlanok lesznek. A legszomorúbb az, hogy ez a fajta diszkrimináció mai napig létezik különböző népeknél, különböző kisebbségeknél – ezért is tartom fontos műnek a Hazátlanokat, mert rávilágít erre a ma is élő problémára. 

 

Lili történetét olvasva akaratlanul is elképzeltem, én hogyan tudtam volna állni a sarat ilyen idősen – mennyi terhet bír elviselni egy tizenéves lány, a sorscsapások közepette honnan tud még újra és újra erőt meríteni a továbblépéshez, a túléléshez? A könyv legelején még picit tartottam attól, hogy ha Kováts Judit egy tizenéves „lánykára” bízza a narrátor szerepét, mennyire lesz hiteles, nem lesz-e túl ifjúsági regény „íze”. És bár az első néhány fejezetnél még néha sikerült belezavarodnom abba, valójában hány éves is Lili (erre még rásegített az is, hogy a történetben már-már szaladnak az évek), az élet olyan lapokat osztott számára, amikor nagyon hamar fel kellett nőnie. Lenyűgöző volt olvasni kitartásáról, talpraesettségéről, arról, ahogyan a legnehezebb időszakban is a sarkára állt és ment tovább. 

 

Kováts Judit könyve igazán fontos mű, a már említett aktualitása miatt is mindenképpen széles körben ajánlom olvasásra. De talán én személy szerint leginkább egy Lili-korabeli olvasó véleményére lennék kíváncsi. Vajon ő hogyan látja, milyen tanulságot tudna levonni ebből a regényből? Az én tanulságom az, hogy nem a nemzetiség számít, hanem hogy az emberek tudjanak egyenrangúan, békességben egymás mellett élni. Ez akármennyire is magától értetődőnek tűnik, nemcsak 1945-ben, de manapság is meghatározó kérdés.