FőképFülszöveg:
A történet 1942-ben kezdődik. A kamasz Somlyói Anna és barátnői nem a háborúval vannak elfoglalva, hanem inkább a szerelemmel. Eleinte Horthy Miklós fiába, a fiatal és fess repülőtisztbe szerelmesek, fényképét titokban maguknál hordják. Ám a plátói rajongás után az utolsó gimnáziumi évek meghozzák Anna számára az igaz szerelmet egy gyerekkortól ismerős fiú, András személyében. Sajnos azonban ez a szerelem beteljesületlen marad, mivel a közelgő háború elszakítja őket egymástól.

A front közeledtével az emberek egyre több időt töltenek a földalatti búvóhelyeken, a lányokat a családok minden létező trükkel igyekeznek elrejteni a szovjet katonák elől: Anna hosszú hetekig megússza, ám egy napon mégis elkapják, attól fogva rendszeresen, szinte naponta megerőszakolják. Később pedig elviszik ,,jóvátételi munkára" is, ahonnan hetek múlva sikerül megszöknie.
 
Kováts Judit az ,,oral history" elkötelezett művelőjeként hosszú éveken keresztül készített interjúkat szemtanúkkal a háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, majd a kuláküldözésekről, a kollektivizálásról. A huszonhárom személlyel készített, közel száz órás anyag egyik fontos forrása lett a regénynek, melynek témája a második világháború, narrátora pedig egy nyolcvanöt éves asszony, aki `44-ben érettségi előtt álló diáklányként élte át az eseményeket. Az írás az ő kettétört életén keresztül mutatja meg a háborút úgy, ahogy a levéltári forrásokból és történelemkönyvekből sohasem ismerhetjük meg. Somlyói Anna fiktív személy, azonban minden, amit elmond megtörtént, igaz esemény.

A dokumentarista látásmód minimalista stílust eredményez, Kováts csak láttatja az eseményeket, mintegy elénk tárja a valóságot, a tanulságokat nekünk kell levonnunk. A tények makacs dolgok: az események kommentárok nélkül követik egymást, a tettek beszélnek az elvek helyett. Mindenki a végsőkig redukált létben igyekszik életben maradni, vagy épp egy aprócska előnyt kicsikarni magának, amely lehet, hogy éppen az életet jelenti.

A múlttal való szigorú szembenézésre sarkall ez a könyv, és bár olvasmányként is izgalmas, érdekfeszítő alkotás, jelentősége túlmutat az irodalmon.

Részlet a regényből:
I.

Több mint egy emberöltő telt már el azóta, de nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a háború. Most, hogy visszatekintek azokra az időkre, úgy tűnik, mintha nem is velem történt volna mindaz, ami történt, mintha nem lenne közöm akkori önmagamhoz. Nem tudom, min múlott az élet. Számított-e valamit az egyéni akarat? Volt-e választásunk, lehetett-e bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a véletlen döntött el mindent?
A háború sokáig elkerült bennünket. ’42-ben, amikor hatodik gimnáziumba mentem, már javában tartott, de még mindig tőlünk távol, valahol a messzeségben zajlott, és mi, felsős diáklányok nemigen foglalkoztunk vele. A diákélet nem sokat változott, a mennyiségtan nem lett könnyebb, a latin sem nehezebb, a tanáraink éppen olyan szigorúak voltak, és mi éppúgy féltünk tőlük, mint annak előtte.
A háború egyáltalán nem tűnt valóságosnak, annak ellenére sem, hogy Szentkuthy tanár úr a vallástanórán és a bibliakörben, az osztályfőnökünk, Zádor Erna a katedráról, Weiser igazgató úr az iskolai ünnepségek díszemelvényéről egyfolytában a történelmi időkről szónokolt nekünk. Szent meggyőződéssel, olyan hévvel és annyiszor adták elő gyakorlatilag ugyanazokat a gondolatokat, hogy legtöbbször úgy éreztem, ennek a sok embernek egyetlen szája van, és ez a száj folyton ugyanazt ismétli. Egy idő után, mihelyst elkezdtek beszélni, egyetlen pontra irányult a figyelmem: a szájukra. Eltűnt az arcuk, az orruk, a szemük; az igazgató, az osztályfőnök, Szentkuthy tanár úr megszűnt létezni, csak a száj maradt belőlük, és ez a száj folyton a nemzet élethalálharcát, a vörös veszedelmet, a hős honvédeket, Istent, hazát és a szüleinket emlegette. A kötelességeinket olvasta a fejünkre, minden korábbinál nagyobb fegyelmet, szorgalmat, felelősséget kért rajtunk számon. És komolyságot, amit én sehogyan sem tudtam értelmezni. Amikor először hallottam ilyesféle beszédet, arra gondoltam: lehet, hogy kevesebbet kellene Esztivel nevetnem? Mi azonban világéletünkben összenevettünk, ha megláttuk egymást, és olyankor erővel sem tudtunk volna a honvédekre meg a történelmi időkre gondolni. Különben is, én ugyanaz a Somlyói Anna voltam, mint korábban, önmagában az a tény, hogy Magyarország belépett a háborúba, semmit sem változtatott rajtam.
A ’42-es volt az utolsó olyan tanév, amikor szeptemberben rendesen megkezdődött, júniusban pedig befejeződött a tanítás. A tanévnyitón Weiser igazgató úr – miután elsorolta hazafias kötelességeinket – megemlékezett az orosz harctéren elesett kiskormányzóról, a hősiesség és a hazaszeretet örök példájaként állítva őt elénk. Ki volt téve a fényképe is a pulpitusra, és mi, akik elöl álltunk, végig azt néztük nagy elragadtatással. Olyan vitéz, fess férfi nézett vissza ránk, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak. Ráadásul az, hogy pilótaként lezuhant a repülőjével, a halálát különlegessé, mondhatni kiváltságossá tette, olyannyira, hogy valamennyien szerelmesek lettünk belé az osztályból. Esztivel még a képét is kivágtuk az újságból, mivel azonban csak egy példányunk volt belőle, testvériesen megosztoztunk rajta, hetente cseréltük. Én a mennyiségtankönyvemben őriztem egészen addig, amíg Ambrózy tanár úr észre nem vette. A tanár úrnak soha semmi nem kerülte el a figyelmét, a legapróbb hiányosságra és a legkisebb hibára is rögtön lesújtott, most azonban egy árva szót sem szólt. Ennek ellenére azonnal áttettem a kiskormányzót a latinkönyvembe, mert nemigen tudtam volna Esztinek kimagyarázni magam, ha óvatlanságom miatt elkobozzák tőlünk.
A halott Horthy István iránt táplált, jólesően borzongató érzéseinknek valójában semmi közük nem volt az amúgy nagyon is racionális, hétköznapi életünkhöz, amelyben az ő lezuhanásával szemben inkább olyan, romantikusnak végképp nem nevezhető haláleset fordult elő, mint a természettan-tanárunké, aki ki sem jutott a frontra, mert bevonulás közben, az állomásra menet kapott végzetes szívinfarktust. Nem mondom, hogy nem sajnáltuk Szatmári tanár urat, de ő végképp nem az a személy volt, akibe beleszerelmesedhettünk volna, márpedig a tizenhét-tizennyolc éves leányoknak szükségük van az elérhetetlen utáni sajgó, búsongó érzésre, ezért választottuk mi, alkalmazkodva a háborúhoz, az ifjú Horthy Istvánt magunknak.

A Kiadó engedélyével.