Főkép

Hat évvel ezelőtt a Mellettem elférsz című regénnyel kezdtem az ismerkedést a szerző műveivel, és ha nem is lettem fanatikus, elfogult rajongója, meg tudott érinteni és rögtön tudtam, hogy Grecsó Krisztián világába érdemes lesz újra és újra belépnem. Sajnos a Megyek utánad Daruja iránt inkább dühöt éreztem, picit bosszantott a karaktere, és ez valahogy rányomta a bélyegét az olvasásélményre. A novelláival való ismerkedés után pedig egyértelműen kijelenthetem, hogy nálam eddig a három évvel ezelőtt megjelent Jelmezbál című regénye az aranyérmes. Abban ugyanis a szerző, addig már jól megismert, magas nosztalgiafaktorral bíró stílusát keresztezte egy enyhe krimiszállal, a mozaikos cselekménye folyamatos figyelemre sarkallt, amivel engem maximálisan elbűvölt. Nem csoda, hogy rögtön izgatott lettem, amikor másfél éve egy író-olvasó találkozót követő dedikáláson a tudomásomra jutott, hogy a következő regénye a Jelmezbál egyik szereplőjéről, Veráról szól.

 

Az 1980-as években Szegeden felcseperedő Vera a történet elején még csupán egy a sok 10-11 éves gyermek közül. Gondtalan, jó tanuló, szülei szeretetét (és kicsit túlzott óvását) élvezi, és mellette van legjobb barátnője is, Sári, akivel mindig mindent meg tudnak beszélni. Minden egy születésnapi ünnepségen kezdődik, ahová Vera (a két család szoros barátságának köszönhetően) a szüleivel együtt érkezik. Itt ismerkedik meg ugyanis Józeffel, a szimpatikus, kedves lengyel fiúval, akiről később kiderül, hogy ugyanabban az iskolában kezd el tanulni, mint Vera, csak éppen ő már felsőtagozatos, nagy fiú.

 

Ám az iskolában Józef egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a megismerkedésükkor, folyamatosan balhézik, fegyelmezetlen, Verát pedig levegőnek nézi. Később egy apró balesetnek köszönhetően mégis barátkozni kezdenek, amit Sári egyáltalán nem néz jó szemmel és féltékenységében egy súlyos családi titkot zúdít barátnője nyakába. Ettől kezdve Vera élete fenekestül felfordul, súlyos kérdések és érzések gyötrik (ő „szomorú-izgulás”-nak hívja), minden jó szándéka ellenére sorozatosan félresiklanak a dolgai. Hiányzik a barátsága Sárival, gyermeki énje még nem ismeri fel, hogy amit Józef iránt érez, az bizony az első szerelem. De a legfontosabb kérdés, hogy miért titkolóznak a felnőttek és hová vezethet mindez?

 

Egy történet gyermekszemszögből. Úgy vélem ennek megírása már önmagában nem egyszerű feladat, hiszen felnőttkorunkra nagyon elhalványulnak gyermekkori emlékeink. Az íróval ellentétes nemű gyerekről írni még nehezebb, és le a kalappal azelőtt, aki ezt hitelesen meg tudja oldani – Grecsónak ez sikerült. Hiába nem tudtam teljes mértékben megkedvelni Vera karakterét, ezt a regényt más szemszögből nem lett volna érdemes megírni, ez így lett profi munka. Örökös probléma, hogy a gyerekek sokszor nem értik még a felnőtteket, az általuk elmondottakat, vagy félreértik őket (és többnyire sajnos ez fordítva is igaz), de visszakérdezni nem mernek vagy nem tudnak. Azokból az információmorzsákból kell építkezniük, amelyeket elhintenek számukra, és ez az elhallgatás, elfojtás csak problémákat szül. De pontosan ez a szűkített, gyermeki látókör – amit a szerző használt, és amely a regény erőssége – tette élethűvé Vera világát.

 

Grecsó Krisztián ezúttal ismét egy újabb csapáson indult el, amely szerintem – velem együtt – vegyes érzelmeket válthat ki az olvasóból. Ennek ellenére mégis érdemes társául szegődnünk ezen az úton, még akkor is, ha ezáltal kissé ismeretlen terepre is tévedünk. Én jókora adag kíváncsisággal nézek a következő közös utunk elébe.