FőképNagyon halk szavú könyv ez, szelíd szavú könyv. Pedig fájdalomig őszinte, nem kendőz, nem takar, a nemzedékek „fényképalbumát” kíméletlen kézzel lapozza. Ahol a nagyanyai bölcsesség elsimítaná a múltat, sebeket tagadna el, akár gyalázatot; ösztönös bölcsességgel érezve, mennyire ártalmas ajándék is a tudás, bizonyos dolgoké – ott sem áll meg hőse, kérdez szakadatlan, tanúkat faggat a számunkra nevezetlen elbeszélő, aki a könyvbe szerkesztett családfán is csak így szerepel: Én. Halk szavú, őszinte könyv Grecsó Krisztiáné, még ha nehéz is a szívnek olvasni ezeket a nehéz sorsokat. A telepi sorsot.
 
Mert a telep él a lapokon. Az egymás után következő nemzedékek változó terepeként, pusztulásában-átalakulásában, faluba tagozódása közben is. A gyár kenderföldjei alatt a lóvasút szamarak húzta csilléinek vas-sirató csikorgása, a kenderbűz, a nagyapák nemzedékének gyermekkori telepe tömény élet-szagot áraszt, de torkot markolóan valóságosak ugyanazon a helyen a rozsdától mart, rég nem használt sínek közt botorkáló unokák nemzedékének porba írt lábnyomai is. A telep az otthon, a múltjának-jelenének minden keserves pillanatával együtt: a budapesti intermezzók sápadtan hevernek a könyvben, ehhez a valóságtartalomhoz képest szinte anyagtalanul – csak ott kapnak húst, csak ott válnak élővé az elbeszélő én számára, ahol valamilyen, akár nyakatekert párhuzamba állíthatók a teleppel. Ahol hasonlítanak rá, mint az a félig-meddig sorsára hagyott pálya a Bosnyák téri piac mellett. Mintha nem is akarna az elbeszélő megérkezni soha egészen a jelenlegi életébe, mintha magában hordaná, mint egy stigmát: a „telepiséget”.
 
És valahogyan a múlt alakjai is élőbbek a lapokon, mint a jelen statisztériája. Mintha az elbeszélő számára is ők lennének az élettel teli, valódi mese alanyai: a gyermek emlékezetében megőrzött képek és a tanúk elbeszéléseiből összeálló kép egymásba csúszó elcsalt optikával mesél erről a stigmáról. Itt senki nem hibás, nincs nagy konspirátor, aki szándékkal gyötör, csak körülmények vannak, a lehetőségek hiánya, meg rossz és annál is rosszabb döntések következményei. Grecsó regényében épp az a szép, hogy a hőse bár látszólag túllépett ezen a múlton, az életével, az élete körülményeivel, kénytelen belátni mégis: az a lelki erőtér, amiben mozog, semmiben nem különbözik a „fekete vonattal” Pestre ingázó nagyapa, a tisztességét játékgépbe szóró vasutas nagybácsi, az alkoholista apa lelket vesztett világától. Nem keresi ő a tanúkat, azokat, akik a gyermek illúzióinak utolsó morzsáitól is megfosztják – de nem is tér ki előlük. Mert a lehetőségtelenség telepi börtönében rekedt sorsokban valójában önmagát kutatja.
 
Mintha az elbeszélő a „miért lettem én ilyen” kérdésére keresne legalábbis túlélhető választ. Hiszen ez a végletekig feszülő azonosulás a „család-felállítással”, a sorsból-vérből nincs kiúttal a legvégső kérdés: hogy valóban ennyire nincs választásunk, hogy a felmenőink rossz döntéseinek taposott ösvényéről valóban ennyire nincs kitérés?