Főkép

Most, hogy már három gigantikus Edward Rutherfurd kötethez is volt szerencsém, hiszen február elején olvastam a Ruszka című regényét, illetve néhány éve a New Yorkot, azt hiszem, bátran kijelenthetem magamról, hogy szert tettem némi tapasztalatra a szerző stílusát illetően. Pontosabban fogalmazva: felfedeztem bizonyos (ismétlődő) stílusjegyeket a munkásságában. Nézzük, mik ezek.

 

Azt talán fölösleges is említenem, de a teljesség kedvéért mégis megteszem: a téma minden esetben valamilyen nagyváros (kivéve Ruszka, hiszen az egy kis falu, de közvetve mégis Moszkva és a többi orosz nagyváros története is). Az időszakok, amelyet a regényei átfognak minimum többévszázadosak, de inkább évezredekről beszélhetünk. Legfőbb tulajdonságuk a cselekményközpontúság, melynek fő keretét ugyan a történelem adja, de az általa kitalált családok generációkon keresztül húzódó történetére erősebben koncentrál. A kötetek elején felvázolt családfa szintén segíti az olvasót eligazodni a generációk sűrűjében.

 

A regények elején és a végén található rövidebb fejezetek afféle elő- és utószó gyanánt működnek, a többi, hosszabb lélegzetű részek adják a szöveg sava-borsát. A fejezetek között nagy időbeli ugrás tapasztalható, ezáltal a főszereplő családok újabb generációja lép színre, de a szerző, afféle iránymutatásképpen, már az első néhány oldalon visszanyúl picit az időben és betömi a hiányzó réseket. A fejezetek általában egy-egy korszakot ölelnek fel, ezáltal úgy is működhetnek, mint egy-egy önálló novella vagy kisregény. Ezt kifejezetten hasznos megoldásnak tartom, hiszen a szerzőnek így lehetősége nyílik több ezer évnyi történetbe ennyi cselekményt beleszuszakolnia anélkül, hogy túlságosan elszaladnának az oldalszámok.

 

A fentiek tehát maximálisan érvényesek a London című megaregényre is. A kis bevezető fejezet után, (i.e. I. század, amikor még London neve Londinium volt, Britannia pedig római provincia) szép sorjában megismerhettem azt a néhány családot, akiknek a társaságában töltöttem – megközelítőleg két hétig – az estéimet. Ducketék nevüket onnan kapták, hogy az ujjaik között laza úszóhártyaszerű bőr nőtt (másik ismertetőjegyük a fehér hajtincs), mint a kacsáknak. A Barnikel-család tagjai hatalmasak, robosztusak voltak, akárcsak a viking őseik. A normandiai Silversleeves csak azután választotta magának ezt a hangzatos nevet, miután Angliában letelepedett. A Bull-család mindig a bull (bika) cégérrel megjelölt házban élt, a művészi hajlamú Edmund pedig, a Meredithek őse közreműködött a Globe Színház megalapításában.

 

Az évszázadok során lazább és erősebb kapcsolatok szövevénye alakult ki a családok között, szerelmek, házasságkötések, ellentétek, szövetségek tették mind érdekesebbé a sorsukat. Furcsa módon nem tudnék állást foglalni egyik család mellett sem – mindegyiknek voltak olyan tagjai, akik rögtön szimpatikusak lettek és érdeklődve olvastam róluk, de olyanok is akadtak, akikkel nem szívesen futottam volna össze egy sötét sikátorban. Egy valami viszont biztos: a szerző végtelenül életteli, hiteles karakterekkel népesítette be művét, és én ezt nagyon dicséretesnek tartom – Rutherfurdnak ez nyilvánvalóan az egyik erőssége. Különleges érzékkel adagolja továbbá a történelmi tényeket (mint a Tower építése, a londoni tűzvész, a pestisjárvány), nyilván nem ebből a könyvből tanultam meg az angol történelmet, de annyi adalékot mindig kaptam, hogy helyére kerülhessenek a dolgok.

 

Edward Rutherfurd tagadhatatlanul nagy mesemondó, minden sora izgalmas, érdekes, sehol egy percig nem lehet unatkozni olvasás közben. Éppen ezért nem is kell azon csodálkozni, hogy szándékaimban áll folytatni életművének olvasását, már csak a Párizsról és az Írországról szóló kötet van hátra. Illetve jó hír a rajongóinak: 2019 őszén jelenik meg – egyelőre még csak eredeti nyelven – a China, mely természetesen Kína majd’ kétezer éves történetéről szól. Bízzunk benne, hogy nem kell sokáig várnunk a magyar fordításra.