Főkép

„A házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl, alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek, ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok: sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.

Nem úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől azáltal, hogy felhasználja.”

 

2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi ihletéssel – és mégsem, hisz bár nincs kimondva, de valójában szinte minden Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért, ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta mögött ott állnak.

 

A tizennyolcadik század makacs skótjaival indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal, bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.

 

Hisz bár szokványos családtörténetek ezek, minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba, földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.

 

Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai hétköznapisága volt – nemcsak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen. Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül. Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik. Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot, nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak, mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.

 

Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát, mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” – mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp, mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben; hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre, ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni, magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.