Főkép

Lo Hartog van Banda – Morris: Az enyveskezű

(Pesti Könyv Kiadó, fordította: Nagy Krisztián)

 

Ez a történet azok közül való, amiket az átmeneti évtizedekben, alkalmi írók közreműködésével rajzolt Morris. Az eredetileg 52-es sorszámot viselő kötet előtt még megjelent az utolsó René Goscinny által írt Daisy Town (az volt az 51-es), de korábban már kiadták például a magyarul is olvasható Sarah Bernhardt epizódot, aminek az írói, Jean Léturgie és Xavier Fauche voltak. Igen, nyilvánvalóan Morris kereste (és véleményem szerint nem találta) az igazit. A szerzőváltáson kívül legalább ennyire fontos változást jelentett a sorozatban, hogy ez volt az első történet, amelyben dohányzás helyett fűszálat vagy szalmaszálat rágcsál Lucky Luke.

 

A kötet borítója kellőképpen figyelemfelkeltő, elvégre ritkán láthatjuk hősünket zavarban, illetve vert helyzetben. A szituáció egyébként jól összefoglalja az eseményeket: cowboyunknak ezúttal nemcsak a négy (akarom mondani három) elvetemült banditával gyűlik meg a baja, hanem egy talpig úriembernek kinéző, Európából érkezett figurával, aki valahol az életművész-bűvész-szélhámos kategóriák határán mozog – és nem utolsó sorban kleptomániás (vagy szimplán tolvaj, ezt mindenki döntse el maga).

 

Felbukkanása véleményem szerint üdítően hat az ekkorra már kissé megfáradt sorozatban, elvégre személye, modora, szövegei képesek módosítani az eddigre rögzült sablonokat (indiánok, Daltonok, temetkezési vállalkozó, bírósági tárgyalás stb.). Nem csoda, hogy Lucky Luke elsőre nem boldogul ezzel a szituációval. Mondjuk az sem sűrűn fordult eddig elő, hogy főszereplőnk egy bizonyítottan rosszéletű embert védelmébe vegyen, és jó útra akarjon téríteni (hamarjában Roy Bean jut szembe).

 

Az enyveskezű párbeszédei élvezetesek, a képi és szöveges poénok valóban viccesek, továbbá kapunk egy kis ízelítőt a nyakatekert amerikai jogrendből, valamint arról, hogy pár jól megválasztott mondattal mennyire befolyásolhatóak az emberek. A legjobb öt közé ugyan nem került be nálam ez a sztori, de a legjobb tizenöt között biztos helye van.

 

 

Todd McFarlane, Greg Capullo és sokan mások: Spawn kezdetek 9. kötet

(Infinity, Fordító: Galamb Zoltán)

 

Az Iced Earth együttes 1996-ban megjelent The Dark Saga albuma óta kedvelem Spawn karakterét, amin még a sajnálatosan gyenge mozifilm sem módosított, így kifejezetten örültem, amikor 2016 tavaszán előbb újságos terjesztésben, majd keménytáblás kötetekként ismét elérhetővé vált magyarul a sorozat. Mind a sztori, mind a grafika remek, elfogultan csak dicsérni tudom Todd McFarlane teremtményét, minden vívódásával, útkeresésével, csalódottságával együtt.

 

Nem titok, általában azokról a képregényekről írok, amiket sajtópéldányként kérünk/kapunk. Tekintettel a hazai piaci helyzetre, a viszonylag alacsony példányszámokra, a manapság megjelenő, áruk és kivitelük okán a drága/top kategóriába tartozó kötetek esetében általában nincs ilyen lehetőség (tisztelet a kivételeknek). Ennek a helyzetnek persze nem örülünk, de együtt tudunk vele élni, mi több, a szívünknek kedves füzeteket megvesszük, mint bárki más (legfeljebb nem írunk róla).

 

Amiért mégis úgy döntöttem, hogy a sajtópéldány hiányának dacára írok a sorozat 9. kötetéről, az kizárólag a pokol ábrázolásának köszönhető. Dante óta, illetve a kereszténység megléte óta izgatja az embereket ez a hely, de a legtöbb irodalmi próbálkozás eleve kudarcra van ítélve, mert emberi szavakkal, fogalmakkal kellene leírni egy alapvetően NEM emberi világot. Szerintem eddig a képzőművészet jutott el a legmesszebbre ezen a téren, hiszen például Bosch képei már megmutattak valamit az elképzelhetetlenből.

 

A Spawn 9. kötete még tovább megy ezen az úton, hiszen amit a pokol 4. szintjének ábrázolásaként látunk, az már annyira elrugaszkodott mindentől, ami a Földi életet és természeti viszonyokat jellemzi, hogy csak bámultam. Az elképzelés egyszerre mutatja meg a hely furcsaságát és az ide kerülő lelkekre váró megpróbáltatásokat/szenvedéseket. Mindezen felül ez a kötet visszaad valamit abból, hogy milyen érzés szemben álló hatalmak közé kerülni, akik nem években, nem emberöltőkben, hanem sokkal nagyobb léptékben mérik az időt.

 

A kötet és a sorozat grafikája szemet gyönyörködtető, a képek burjánzásának pusztán az oldalak mérete szab határt, a vízió megvalósítása során gyakorlatilag semmi sem korlátozta az alkotókat. Erről teljesen felesleges hosszú bekezdéseket írni, mivel a magyar facebook oldalon megtekinthető pár mintaoldal: https://www.facebook.com/spawncomicsmagazin/

 

Egyetlen panaszom van csupán, a pokolbéli párbeszédek egy része mesterséges világításnál nagyon nehezen olvasható (részben a minőségi, felületkezelt papírnak köszönhetően) – tudjuk be ezt is a hely másságát hangsúlyozó igyekezetnek.

 

Egy biztos, a Spawn jelenleg futó magyar kiadása egy olyan sorozat, amely nem hiányozhat egyetlen, a nyugati képregény iránt érdeklődő polcáról sem. Igényes kivitel (keménytábla, műnyomó papír, jó fordítás), minőségi tartalom – vigyázat, függővé tesz.