Főkép

Bátor lendülettel indította útjára 2006-ban a direkt ebből a célból alakult Pesti Könyv Kiadó az egyik legnépszerűbb európai képregény, a Lucky Luke első magyar kiadását. Mármint... a figurának ezen, az eredeti, a filmeknek köszönhetően itthon is ismert első kiadását, hiszen Talpraesett Tomnak és William Willnek (majd Villám Vilinek) magyarítva már korábban is olvashattuk a kalandjait.

A kéthavira tervezett megjelenést nagyjából tartva másfél év alatt hét kötetet hoztak ki a halhatatlan western-paródia rajongóinak legnagyobb örömére. Ezt követően azonban lassult a tempó. A piaci realitások ellen nehéz harcolni: hiába igyekezett okos taktikát választani a kiadó, és első körben újságosoknál, majd könyvesboltokban is elérhetővé tenni a legújabb számokat, egy idő után kénytelen volt azokra a lelőhelyekre korlátozni a terjesztést, amelyeken tartós érdeklődést remélt.

A csökkentett jelenlét óhatatlanul csökkenő eladásokhoz vezetett, így hát ritkítani kellett a megjelenést. 2008-ban ugyan még három szám jött ki (közülük egy az akkor bemutatott rajzfilmhez kapcsolódva), ám az év végén begyűrűzött gazdasági válság és az abból egyenesen következő csúszások a terjesztők elszámolásában oda vezetett, hogy 2009-ben már csak egy új kötetet ismerhettünk meg. A washingtoni férfi megjelenése óta pedig már majdnem egy év telt el...
 
Nem csoda, hogy a sorozat kedvelői izgatottan és kíváncsian várták a folytatást. Csatlakozva ugyanis a korábbi kiadásokhoz, a Pesti Könyv sem időrendben adja ki a történeteket – ami teljesen ésszerű döntés, hiszen az első részek inkább csak a gyűjtők számára lehetnek érdekesek – hanem igyekszik mazsolázni az igencsak gazdag választékból.

A bőség látszata ellenére nem könnyű a dolga. Maguk a rajongók is megosztottak: egyesek a magyarul még soha meg nem jelent epizódokat sürgetik, míg mások, akiknél nem áll a polcon gondosan betasakolva az újvidéki, ma már akár több tízezer forintért is vaterázható eredeti, a legjobbakat szeretnék olvasni, függetlenül attól, hogy a főként Kopeczky László és Tímár György fordította verziók is valamilyen módon elérhetők lennének.
 
Tizenkettedikként tehát a Daisy Townra esett Simon István és Banitz Ildikó választása, s a kötet már debütált is a 19. képregénybörze alkalmából. Örülhetünk is neki meg nem is – az epizód szerzője a nagy klasszikusokat író René Goscinny, tehát a humor garantált, és a rajzok is a jól megszokott Morris-stílusban készültek, még ha nem is maga a figura kitalálója, hanem a Dargaud stúdió egyik munkatársa, az akkor még pályakezdő, később tájképfestésre váltó Pascal Dabere szignálta őket.

Illetve miket is beszélek, éppen hogy nem szignálhatta – akkoriban titok övezte a kilétét, és minden kiadáson, így a magyaron is Morris neve olvasható. Igaz, nem túl nagy a füllentés, hiszen Dabere a mester rajzai alapján dolgozott, hiszen a Daisy Town eredetijeként szolgáló rajzfilmnek valóban Morris volt a művészeti vezetője. De nem is ez a filológiai érdekesség az oka, hogy örömünk némi hiányérzettel vegyített. Hanem az, hogy szinte elejétől végéig átüt, hogy adaptációról van szó: több jelenet is egyértelműen rajzfilmes humort, animációs eszközöket próbál visszaadni nyomtatásban.

Az adaptáció itt duplacsavar, hiszen a Daisy Town eredetije, a nemes egyszerűséggel Lucky Luke címen 1971-ben forgatott rajzfilm (a figura első kirándulása a képregény médiumán kívül) a korábbi képregényes kalandok koktélja: szerepel benne a négy Dalton fivér, Lulu Carabine, a (magyarul még kiadatlan) 20e de cavalerie lovasezred-parancsnoka, és sok más epizód tipikus alakjai, a csak a berendezését féltő, a karavánokat körbelovagló indiánokig. A poénok is részben ismétlődnek vagy régebbiekre rímelnek.

De miért is adták ki annak idején „odakint”? Nos, az ok nem túl felemelő: 1977-ben elhunyt a zseniális író, René Goscinny, és bár az első részeket Morris még egyedül jegyezte, tudta, hogy most már nem tudná hozni az elvárt szintet. Ezért hát új szerzőtársat keresett. Nem túl nagy sikerrel. Az első új történetek írói, Greg, Vicq és Bob De Groot hiába számítottak régi motorosnak a szakmában, egyikük sem volt képes felnőni a feladathoz.

A továbbra is jól fialó sorozat életben tartásához mindent megpróbált a kiadó: előbb gyűjteményes kötetben megjelentette a korábbi rövid, még Goscinny által írt történeteket, majd rászánta magát a rajzfilm visszaadaptálására. Talán jól tették, talán nem. Ha akkor nem teszik meg, biztos sor került volna rá később – ám a sors iróniája, hogy mire 1983-ban elkészült a Daisy Townra átkeresztelt album, megtalálták az új írópárost Xavier Fauche és Jean Léturgie személyében.

A nem sokkal azelőtt megjelent Sarah Bernhardt című történet bebizonyította, hogy Lucky Luke-nak (-nek) valóban lehet még élete Goscinny után. Az új részek megtartották a lényeges elemeket, de mertek más irányokba menni. Az ugyan kétséges, hogy ezek magukban is elérték volna a kultikus státuszt, de a kultusz fenntartására alkalmasak. Ahogy azok a Morris halála után megjelent új történetek, köztük A washingtoni férfi is.
 
Ajánlom a Daisy Townt azoknak, akik még nem ismerik a sorozatot, hiszen egyetlen kötetben vezet be számos karaktert, helyzetet, fordulatot, valamint természetesen mindazoknak, akiknek a polcán már ott díszeleg az előző tizenegy. Remélhetőleg rövidesen csatlakozik hozzá a következő.