Eleanor Catton: A próba

Ritka az, hogy egy szerző két könyvével ennyire meglepjen, mint Eleanor Catton. A fiatal új-zélandi szerzőnek világhírt és Booker-díjat hozó A fényességek játszi könnyedséggel vált kedvenccé – hömpölygő nagyregénye, amely egyszerre idéz Dickens-i hagyományokat és játszadozik romantikus klisékkel és ezotériával, minden hibája ellenére olyan bájos és játékos olvasmányélménnyel ajándékozott, mint hosszú évek óta kevés könyv. Bár a regény hangyányit tán túlértékelt, ez mit sem von le a bájából – viszont megnehezíti a szerző korábbi (esetünkben pályakezdő) regényének befogadását. Nehéz eldönteni ilyenkor, mit is várjunk…

Szerencsénkre Catton fifikás szerző, aki egy huszárvágással eldönti a kérdést: A próba annyira más, mind hangnemében, mind írástechnikájában, mind történetvezetésében, hogy ha nincs a szerző neve a címlapra nyomva, én meg nem mondtam volna, hogy ugyanaz írta. Ez önmagában érdekes helyzetet teremt: nem lehet A fényességekhez való viszonyulásunkból kiindulni. Megkockáztatom, ez a könyv azon posztmodern szépirodalom rajongóknak tetszene legjobban, akik a másikat épp túlságosan is hagyományos mivolta miatt kritizálták. A próba igazi posztmodern kísérletező próza, tele fiatalos túlzásokkal, valóság és játék összemosásával, fantáziarétegekkel, idősík- és nézőpontváltásokkal, gátlástalan olvasómegvezetéssel. És egy roppant félrevezető fülszöveggel. Ugyan a kiindulópont valóban egy leányiskolában történt zaklatási ügy, azonban nagyon hamar nyilvánvalóvá válik: ez még csak nem is a kezdet. Csupán egy epizód, amely köré fel lehet építeni kötetet-darabot-életet, de jobb nem feledni: mintha forgatókönyvből olvasnák a szereplők a zaklatást is. Vagy mégsem?

Egy leányiskola. Egy alternatív módszereket követő színiakadémia. Egy kiégett, keserű szaxofontanárnő, aki a lányiskola hozzá különórára járó növendékein keresztül éli ki elfojtásait, bosszulja meg kudarcait, szövi a láthatatlan szálakat, melyeket nyíltan nem szőhet… Oly nagyon kapóra jön itt minden. A szaxofontanárnőnek a kamasz Victoria és Mr. Saladin románca, amellyel kapcsolatos zavarait, felháborodásait, félelmeit tanítvány és szülő is nála sírja el, mintegy a jazz leple alá rejtve a bűnt, mellyel nem tudnak mit kezdeni. A színiakadémia diákjainak a botrány, melyet feldolgozhatnak meggondolatlan kis darabjukban, mellyel reflektálnának, miközben a kamaszkorból épp kinőve nem veszik észre, hogy tanáraik hogyan használják fel és játsszák ki ellenük zavaraikat, elfojtásaikat, mániáikat. Victoria éles szemű iskolatársainak a szaxofontanárnő túlzott érdeklődése a botrány és a lányokban keltett visszhang iránt.

Mindenki játszik. Szerepet, darabot, zenét, életet. És mindenki rejteget valamit. Elfojtott vágyakat, múlt ködébe rejtett vonzalmakat, éledező identitásokat, lázadásokat, megfelelési kényszereket. Ahogy a szaxofontanárnő játszadozik a hozzá járó lányok és szüleik szerepeivel és behelyettesíthetőségével, úgy játszadozik a színiakadémia a sztorival, az iskolapszichológus a gyerekek érzéseivel, a kamasz lányok egymással és a nagybetűs botránnyal. Mindenki a saját fejében lévő színdarabot játszatja le a többiekkel. Csoda hogy a végére nem tudjuk, mi játék és mi valóság, ki játszik érzelmeket és ki érez, ki kit csábít? És közben szól a jazz, a szaxofon pedig csak hever a kanapén, mint egy lusta szerető.

Néha szinte fullasztó az édeskés érzékiség, ami a regényből árad. A kamaszlányok éledező szexualitásával, saját vonzerejükkel való félig még gyermeteg, félig már nagyon is tudatos játékaival sok szempontból Jeffrey Eugenides Öngyilkos szüzek-jének hangulatát idézi; miközben olykor Joyce Carol Oates tollára illő kegyetlenségbe és hideg, érzelemtelen játszmázásba csap át. Zavarba ejtő könyv. Óhatatlanul elgondolkodtat: vajon mi hányféle szerepet játszunk, és hányféle szerepet játszatunk másokkal? Hány színdarab pereg egyszerre a fejünkben miközben látszólag normális, unalmas, szokványos kis életünket éljük? Első könyvnek több mint remek, és hatalmas meglepetés, hogy ez előzte meg A fényességeket. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mivel ajándékoz még minket Eleanor Catton…