Undinė Radzevičiūtė: Halak és sárkányok

Három és fél évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy valaha is lesz véleményem litván szépirodalmi kötetekről. Akkor még – azt hiszem – egyáltalán nem olvastam semmit litván írótól, kivéve persze Czesław Miłoszt, de ő egyértelműen lengyel szerzőnek számít születési helye ellenére. 2015-tel azonban megtört a jég: napvilágot látott a Typotex Kiadó Világirodalom sorozatában egy különleges esszékötet, Giedra Radvilavičiūtė Ma éjjel a falnál alszom című pompás könyve – nekem pedig annyira tetszett, hogy amikor kiderült, a Typotex nemsokára újabb litván szerzőt ismertet meg a magyar olvasókkal, máris készülni kezdtem a találkozásra…

Nem kellett csalódnom: 2018 elején gyönyörű és vaskos kötet került a boltokba, Undinė Radzevičiūtė Halak és sárkányok című regénye, amely 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Ez egy jó év volt: ugyanakkor kapott azonos elismerést a magyar Szvoren Edina; a szlovák Svetlana Žuchová, akinek Jelenetek M. életéből címen tavaly jelent meg kötete magyarul; továbbá az osztrák Carolina Schutti és a norvég Ida Hegazi Høyer, akiknek az idei könyvfesztivárva érkezett meg magyar nyelvű regénye (Mezítláb a selymes fűben, illetve Bocsáss meg).

A Halak és sárkányok írónője, Radzevičiūtė, 1967-ben született, s különös pályát mondhat a magáénak. Eredetileg művészettörténészként végzett az egyetemen, később reklámügynökségek kreatív munkatársaként dolgozott, s csak 2003-ban jelentette meg debütáló könyvét. Ezzel azonban rögvest berobbant a litván irodalomba: a rendkívül sikeres Halak és sárkányok pedig már az ötödik műve, a negyedik regénye volt. Könyveit lefordították észtre, oroszra, olaszra és angolra is. Bár őszintén hiszem, hogy mindez igazából egy cseppet sem fontos a regény élvezetéhez: azt hiszem, a Halak és sárkányok kifejezetten olyan könyv, amelyik – remélhetőleg – az első tíz-húsz oldalával rabul ejti az olvasóját, s el sem engedi addig, míg el nem ér az utolsóig.

Amelyik egyébként a négyszázhetvennegyedik. Monumentális kötet tehát a regény, vagy legalább is annak látszik. Mert valójában az egyik legvégigrohanósabb, legletehetetlenebb és leginkább elbűvölő, lehengerlő olvasmányom volt évek óta, amelynek a meghódítása közben rendszeresen kellett hangosan nevetnem – és amelyik mégis, inkább szomorkás volt összességében. Köszönhetően a nagy témának, ám az apró darabokból való építkezésnek, rendkívül könnyen el lehetett olvasni a regényt – azután viszont napokra velem maradt. Az ilyen részeivel:

„- Nem mehetsz Prágába, amikor én haldoklom - mondta panaszosan Nora mama háta mögött Amigorena nagymama.

Kijátszotta az utolsó, korábban már többször sikertelenül bevetett aduját.

- Te most nem haldokolsz, hanem kekszet eszel - mondta Nora mama. - Kekszet eszel, cigarettázol és tévét nézel.

- A tévét kikapcsolhatom - mondta Amigorena nagymama."

Ezekből a kis darabokból egy teljességgel diszfunkcionális családot ismerhetünk meg: a szenilitás szélén táncoló, önérzetes, gyanakvó, időnként mégis meghatóan kedves nagymamát, aki a sors szeszélye és szülei átmeneti argentínai tartózkodása miatt az Amigorena nevet viseli. A lányát, Norát, aki hosszú évekig forgott pr-ügynökként írók között, ám a találkozásokból csak annyi haszna lett, hogy született két leánya két apától. Most viszont, hogy nemsokára ötvenöt éves, sikeres erotikuskrimi-szerző vált belőle, aki egyre inkább saját lábára szeretne állni, de egy anya és két lány akadályozza kirepülését a családból. Azután ott van a fiatalabb lány, Miki, aki nem igazán tudja, mit akar kezdeni magával, de rengeteg nagy ötlete van, amellyel óriási pénzt lehetne keresni, amennyiben valaki más először hatalmas összeget fektetne bele. A negyedik a sorban Sasa: ő a legvisszahúzódóbb, ő vágyik legjobban a csendre, ő él a legkisebb szobában – és ő az, aki félbehagyva a doktoriját, regényt ír. Mégpedig egy kínai-európai festőről!

Giuseppe Castiglione 1707-ben, tizenkilenc évesen lépett be a jezsuita rendbe (laikus testvérként), s társaival Kínába utazott, hogy keresztény hitre térítse a császárt. Ehelyett udvari festő lett, aki egész életét a neki olyan idegen és különös keleti világban élte le a hazatérés bármiféle reménye nélkül: császárnékat festett nefritékszerekkel terhes porcelánkezekkel, ruhájukon sárkányos hímzéssel. Császári szeretőket férfiruhában, páncélban, lovon. Lovakat festett, továbbá pagodákat és labirintusokat: utóbbiakat egy idő után építészként meg is tervezte, habár sosem tanult építészetet, de a megrendelő, a császár így kívánta. Felvette a harcot saját gondolataival, félelmeivel, a kínai kultúra, a császári udvar, az utána kémkedő, féltékeny kínai festők és a vele együtt Európából érkező ferencesek, domonkosok, jezsuiták intrikáival és elvárásaival. Közben pedig folyamatosan ingadozott a hazatérés és a maradás gondolata között, míg végül 1766-ban, Kínában hunyt el, neves mesterként. Valóban létezett, s talán ilyen volt a valóságban is, vagy legalábbis ilyennek ábrázolja Sasa a regényében – illetve Undinė Radzevičiūtė a Halak és sárkányokban. A négy nő torokszorítóan mulattató történetét ugyanis Castiglione elégikus-költői életútjának  „regény-a-regényben" technikával megszülető meséje ellenpontozza. Ez a szöveg a kínai nevén Lang-Si-ningnek hívott festő gondolatainak, töprengéseinek sorozata, amely a tipográfiának köszönhetően jól el is válik a négy mai litván nő történetétől.

A regényben így szinte minden oldalon szembekerül a nyugati és a keleti kultúra, majd valahogyan egymásba olvad. A négy nő Vilnius Chinatownjában él: Amigorena nagymama gyanakvón figyeli a közeli kínai étteremben megforduló kínaiakat. Castiglione mester szeretné megértetni a kínai udvarral, hogy a perspektívaábrázolás nem csalás, vagy a hagyományok elárulása, hanem az igazi művészet titka. Sasa csendet szeretne maga körül, hogy végre befejezhesse a regényét: saját zajos és cserfes környezete elől a 18. századi Kína fojtogató nyugalmába menekül. Castiglione finom szerelemre gyúl az egyik mellőzött császárné iránt, közben pedig rájön arra, talán tényleg akkor lesz az ember igazi festő, ha százszor megfesti ugyanazt a témát. Nora és Miki mindenáron és megszállottan el akarnak utazni valahova: egy nap Amigorena nagymama is eltűnik, egyetlen bőrönddel nekivágva Vilniusnak. Sasa marad, s regényt ír egy festőről, aki elutazott Kínába, majd örökké hazautazni vágyott onnan.

A könyv elején inkább a 18. századi, míg a második felében a jelenkori szövegekből és fejezetekből akad több. A kínai mese egzotikus és szomorkás, a vilniusi groteszk, szürreális, kissé tragikus. Mindkettő lebilincselő azonban. Aki különleges, egyéni hangú könyvet keres, annak csak ajánlani lehet a Halak és sárkányokat: a regényt, amelyben úgy találkozik a Kelet és a Nyugat, ahogyan még soha korábban.