Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Bár a katalán Jaume Cabré csak viszonylag soká, pályája késői szakaszára jutott el azokhoz a zseniális, kevert és változatos narrációjú, időben ide-odaugráló és több szálon futó történeteket magába foglaló regénymonstrumokig, mint az Én vétkem vagy a most bemutatandó A Pamano zúgása (a korábbi regényei szimplán „csak” jók voltak), de annyi biztos, hogy ezzel a két féltéglányi kötettel már kitörölhetetlenül beírta magát az irodalomtörténetbe.

A Pamano zúgása hét évvel korábban jelent meg, mint az Én vétkem, és itt még azért jóval kevesebb szálon, összesen négyen, fut a bő fél évszázadot magába foglaló cselekmény. A jelenünkben Tina Brost, a magánéleti válságban lévő tanítónőt bízzák meg azzal, hogy gyűjtsön anyagot egy helytörténeti kiállításhoz, így jut hozzá egy, a lebontásra ítélt torenai iskolában elrejtett naplóhoz, amit Oriol Fontelles írt soha nem látott lányának. Az az Oriol, aki maga is tanító volt még 1944-ben, és aki várandós felesége védelmében, színleg csatlakozott ugyan a helyi fasisztákhoz, hogy a nagyvilág előtt velük parádézzon, de aki – lelkiismerete szavára és a kényszerítő körülmények hatására – titokban a helyi ellenállók és a világháború elől menekülők legnagyobb segítőjévé vált. Ami történetesen óriási veszélyeket rejtett magában, hisz Valentí Targa polgármester, a helyi falangisták vezére éppen azon van, hogy semmiféle eszköztől vissza nem riadva bosszút álljon a környék legnagyobb hatalmú asszonya, Elisenda Vilabrú apjának meggyilkolásáért, ami még a polgárháború idején történt. Közben bepillanthatunk a két történetszál között eltelt bő fél évszázadba, és azokba az egyházi machinációkba is, amit az idős Elisenda asszony tesz a rég elhunyt, és számára oly kedves Oriol hírnevének megszépítéséért…

Talán ennyiből is látszik, hogy a cselekmény nem egyszerű, de ahogy Cabrétól elvárható, a végén tökéletesen és gond nélkül érnek össze az egymástól igen távol induló szálak egy nem túl felemelő végkifejletben. A happy end mellőzése nem lehet senkinek sem meglepő, aki ismeri a katalán szerző történelemfelfogását, hisz nála hiába szerepelnek olyan ellentétpárok, mint a Jó és a Rossz, élet és halál, hűség és árulás, igazság és hazugság, a rendkívül plasztikusan és korántsem fekete-fehéren ábrázolt alakokat végül mindig bedarálja a Történelem, ami most is pátosz- és giccsmentesen, a maga nyers valójában mutatkozik meg előttünk. Ahogy Cabré írja: „Ha a Történelem részletekbe bocsátkozik, nyomban veszít hősies emelkedettségéből.”

Az 1947-ben született szerző most is azt bizonyította számomra, hogy úgy tud nyúlni tökéletesen regényes fordulatokhoz, történésekhez, mozzanatokhoz, hogy azok mégis a nyers valóságot tükrözzék vissza könyvének lapjain. Ráadásul úgy mutat fel erkölcsi mondanivalókat is, hogy azok egy cseppet se tegyék didaktikussá a művét: „Ne bocsáss meg nekik, atyám, mert tudják, mit cselekszenek.” – áll a mottóban, és ezzel a regény elolvasása után sem tudunk vitatkozni.

Azt hiszem, valami ilyesmi miatt olvas a legtöbb ember szépirodalmat: jó történet, jól felépített karakterek, gördülékeny nyelvezet (Tomcsányi Zsuzsanna remek, mint mindig) és mondanivaló. A katalán Cabré az Én vétkemhez hasonlóan itt is csúcsformában alkotott (alig akad olyan elbeszélési mód, amit ne használt volna fel mesterien és hibátlanul ezen a bő 500 oldalon). Egy pillanatig sem untam; erősen ajánlott olvasmány, és mondanom sem kell, hogy azért szívesen elolvasnám a szerző összes korábbi kötetét is.