Főkép

Olvastam és imádom Krasznahorkai László, Bartis Attila vagy Oravecz Imre műveit, olvastam és szeretem Cormac McCarthy, J.M. Coetzee, W.G. Sebald vagy Michel Houellebecq valamennyi művét, nagy kedvencem José Saramago, Ian McEwan és Gao Xingjian is; alig várom, hogy végre újra jöjjön valami Christoph Ransmayrtől, vagy végre valaki felfedezze idehaza is D.M. Thomast. Hogy miért kezdem ezzel a felsorolással? Mert, ha válaszolnom kellene arra a roppant banális, és egy rendszeresen szépirodalmat olvasó ember számára gyakorlatilag értelmezhetetlen kérdésre, miszerint melyik könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre (mintha egy könyv elég lenne), akkor alighanem mégsem a fent említett zseniális alkotók egyik művét, hanem Jaume Cabré Én vétkem című nagyregényét választanám, mert ebben a könyvben gyakorlatilag megvan minden, amiért olvasni egyáltalán érdemes.

 

Az 1947-ben született katalán szerző szerencsére már idehaza sem ismeretlen, főbb művei elérhetők magyarul, jelen könyve is megjelent már néhány éve a Libri gondozásában, ám így is roppant örömteli, hogy idén A Pamano zúgásával együtt újra kiadta azt a Jelenkor.

 

Cabré ebben az összegző művében kísérletet tesz arra, hogy összefoglalja az európai (és világ) történelem, a művészetek szinte valamennyi ágának, valamint ebbe a roppant kegyetlen világba vetett (nagybetűs) Embernek a küszködését egy, nyugodtan mondhatom, felejthetetlen alkotásban. Fogalmam sincs, hogy hány szálon, hány koron és hány helyszínen zajlik ez a történet, de az biztos, hogy talán senki más nem lenne képes ennyire összetartani ezeket a szálakat, mint a katalán mester. Az a mester, aki egyébként a narráció egyik legragyogóbb virtuóza, hisz nála gyakorlatilag minden lehetséges elbeszélésmód szerepel, amivel csak találkozhatunk a világirodalomban, mégpedig olyan extremitással karöltve, hogy akár egy mondaton belül repülhetünk évszázadokat az időben, válthatunk narrátort vagy eseményszálat; az Én vétkem azonban mégsem lesz egy pillanatra sem zavaros, érthetetlen vagy erőltetett.

 

Ennek az oka az – Cabré vitathatatlan zsenialitásán túl –, hogy olyan elbeszélőt választott, aki egyfelől roppant művelt (Adriá Ardévol egy zeneszerető műgyűjtő, akit bár roppant mód meggyötört az élet, még a halál árnyékának völgyében sem hagy fel a gondolkodással), másfelől pedig Alzheimer-kórja miatt már szétesőfélben van a személyisége, így saját gondolataiból egy pillanat alatt ki tud esni, hogy egy másik történetben találja magát. Az egyik pillanatban még a huszadik században éli világát, a másikban már egy középkori szerzetes bőrébe bújik, miközben persze nemcsak a történelmi, művészeti eseményeket követjük nyomon, hanem a katalán férfi személyes történetét a titokzatos apával, a rideg anyával és a nagy szerelemmel együtt. Sőt, még az apjától örökölt csodálatos Storioni hegedű sorsát is, ami egy középkori bűncselekménytől kezdve, évszázadok zűrzavarán és az auschwitzi poklon át elvezet napjainkba, hogy összetartsa az egyes szálakat, és ezáltan nemcsak Adriának, de nekünk is alkalmunk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk a világunkat markában tartó Gonosz természetén.

 

A könyv tele van kisebb-nagyobb bűnökkel, egyéniekkel és történelmiekkel, a korábbi tettek miatt érzett bűntudattal és annak hiányával, miközben évszázadokkal korábban tett utalások érnek váratlanul célba a jelenben. Így olyan képzettársítások kapcsolódnak egymáshoz, mint mondjuk a katolikus egyház és a totalitárius rendszerek, egy középkori pap és egy jelenkori kereskedő között, amit korábban nem is sejtettünk – miközben megszakíthatatlan sorban filozófiai mélységű gondolatok bukkannak elő a fájdalommal, szeretettel és haraggal teli történetek mögül a fordító, Tomcsányi Zsuzsanna hibátlan tolmácsolásában.

 

Jaume Cabré úgy képes beszélni az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a bűnről és – na nem a bűnhődésről, hanem – a bűnök jóvátételéről, a világtörténelem és személyes történetek kapcsolatáról, mint csak nagyon kevesen. Teszi ezt úgy, hogy történetek, történetszálak és helyszínek tucatjaival, szereplők százaival (!) zsonglőrködik anélkül, hogy egy pillanatra is megremegjen közben a keze. Ha csak egy könyvet tervezel venni idén, akkor javaslom, hogy az Én vétkem legyen az.