Helikon Zsebkönyvek 40-42.

Kötelezők újraolvasása és felüdülésnek egy kis Nietzsche. Az utóbbi időben mintha gyakrabban felmerülne újra és újra a kérdés, hogy mi legyen kötelező olvasmány, és ha már az, mikor legyen az. Hoffmann és Móricz regénye is olyan kötet, aminél viszonylag könnyen indokolhatónak érzem, miért is szerepelnek ezen a listán, azt már kevésbé, hogy vajon tényleg abban a korban a legpraktikusabb-e a diákokkal olvastatni, amikor az irodalomtörténeti kronológiában a tananyag a megfelelő pontra ér – bár rengeteg múlik a tálaláson, hogy melyik elemét mennyire vizsgálják egy irodalomóra során. Viszont hiába nem tudom utólag megítélni, hogyan fogadtam volna Nietzsche ezen művét tizenévesen, a Helikon Zsebkönyvek sokadik hasonló filozófiatörténeti alkotását olvasva azon is elgondolkodtam, hogy bizony kár, hogy ezek közül még szemelvények sem fértek bele a gimnáziumi tananyagba (bár lehet, hogy ez máshol nem így van), hiába volt egy évig külön filozófia óránk is.

E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép

Alapvetően kellemes emlékként élt bennem ez a könyv, többek között azért is, mert annak idején az osztálytársaim nagy része szenvedett tőle, nekem viszont tetszett. Akkoriban még egyáltalán nem kacsintgattam a fantasztikum vagy annak előfutárai felé (természetesen túl voltam már pár Tolkienen, illetve a Harry Potter addig megjelent részein, de egyiket sem a fantasztikus elemek miatt olvastam), a romantikus irodalom meg aztán akkor is és azóta is nagyon távol áll tőlem, legyen szó romantikus regényről vagy a romantika korában született műről.

A mostani olvasáskor arra kellett rádöbbennem, hogy ha már romantika, akkor az legyen német romantika (vagy persze orosz, de abból amúgy is bármi jöhet). Teljesen megmagyarázhatatlan számomra, hogy miért szórakoztat olyannyira Az arany virágcserép giccsessége (már ha ez a megfelelő szó), de talán pont amiatt nem lesz zavaró, hogy olyannyira szürreális, annyira abszurd néhol, hogy meg sem próbálja az ember rokonítani a valósággal, vagy valamiféle kapcsolatba hozni egy logikus koordináta-rendszerrel – a maga elborultságában viszont nagyon szórakoztató.

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Kevés olyan kötelező olvasmányom volt iskolai éveim alatt, amelyekkel igazán megszenvedtem, de ez volt az egyik. Épp ezért hihetetlenül nehéz volt rávennem magam, hogy újra elolvassam, még ha piszkálta is a fantáziámat, hogy vajon felnőtt fejjel mit gondolok majd róla. Másodjára is bőven azt tapasztaltam, hogy ezt bizony rossz olvasni. Fájdalmasan dühítő és őrjítő, és ha alapvetően az is volt a cél, hogy az ember beleborzongjon, kellemetlenül érezze magát Nyilas Misi kalandjait olvasva, akkor ezt a célt, azt hiszem, tökéletesen sikerült elérnie.

Szinte minden mondat olyan, mint a foghúzás: hol a mások általi igazságtalanságok miatt, hol amiatt, hogy Misi néha mennyire logikátlanul, mennyire naivan áll a problémákhoz – olykor legszívesebben rákiabálnék, megráznám, hogy ne csináljon botorságot, ne aggódjon feleslegesen bizonyos dolgokon. Hiába volna a történet, illetve maguk a tanulságok érdekesek, nagyon kimerítő olvasmány, ráadásul a kornak megfelelően elég terjengős stílusú is, ami tovább nehezíti a műélvezetet. Nem tudnám megmondani, mikor kellene ezt a könyvet olvasni vagy olvastatni bárkivel, de ha az ember végiggondol minden jelenetet, akkor bizony megterhelő olvasmányra számíthat – nem tudom, lehet-e ez ideális bármikor.

Friedrich Nietzsche: Antikrisztus

Elsőként fontos megjegyeznem, hogy hiába a rövid terjedelem, ez bizony nem feltétlenül az az „útközben olvasós zsebkönyv-alapanyag. Nagyon tömény szöveg, ami különös odafigyelést igényel és érdemel. A mai napig érdekes, amit ír – az, hogy milyen problémákat lát Nietzsche a kereszténységgel és annak egyes elemeivel kapcsolatban, illetve több esetben azt is kifejti, hogy látja ezeknek a kialakulását, mi okoz bizonyos mozzanatokat, változásokat, azaz miért is lett mostanra olyan a keresztény vallás és egyház, amilyen.

Nem állítom, hogy mindenben igaza is van – egyáltalán kinek lehet itt igaza? –, de mindenképpen gondolatébresztő a véleménye. A legnagyobb probléma vele ugyanaz, mint minden olyan művel, ami kategorikusan akar elítélni valamilyen rendszert – hogy túlzásokba esik. Olyasmit is kritizálni kezd, ami az addig ismertetett, kifejtett ellenpontok sorába logikusan nem illeszkedik, így olyan benyomása támadhat az olvasónak, hogy néhol már csak kötözködni akar, csupán azért vádol, hogy ne maradjon olyan pont, amihez nem fűz megjegyzést. Számomra az ilyesfajta hozzáállás a hitelességet rontja, de mindezzel együtt is biztosan az egyik kedvencem lesz a sorozatból.

Hogy miket kell vagy érdemes olvasni, vagy éppen mikor, mindig is nehéz döntés lesz azok számára, akik ennek megfelelő pozícióban vannak középiskolai vagy felsőoktatási berkekben. Reménykedni leginkább abban tudok, hogy ha a kötelező keretek nem is, vagy nem feltétlenül jó irányba változnak, nem fog megszűnni mindenhol az ajánlott olvasmányok intézménye sem – sőt, jó volna, ha mindinkább elterjedne. Egyértelműen korlátos az, ami a kötelező tananyagba belefér, míg számomra akkor nyílt ki igazán az olvasás felé a világ, amikor a gimnáziumi irodalomórán fél mondattal beszúrva megemlítették, hogy egyébként ezt és ezt is érdemes ám elolvasni – nagyon sok későbbi kedvencre leltem rá ezáltal. Aztán, ha már megvannak az érdekes címek, remélhetőleg pár ajánló, kritika, értékelés segíthet dönteni abban, hogy mibe mikor, milyen hangulatban érdemes belekezdeni.