Főkép

Hiszem, hogy minden találkozásnak megvan a helye és az ideje, hogy nem véletlen, ha az ember szinte észrevétlenül olvas ki egy könyvet, és hogy ez nemcsak azért lehet, mert valami jó, hanem mert elérkezett a megfelelő pillanat – nálam, úgy tűnik, ezúttal a Charles Martinnal való újabb találkozásra.

 

Nem igazán ismerem a romantikus történetek paneljeit, lévén, hogy egy-két kivételtől eltekintve évtizedekig nem olvastam ilyesmit, márpedig ez kevés a kiismeréshez. Nem volt különösebb oka a távolságtartásnak, egyszerűen csak így alakult. Most viszont olyan ezeket a könyveket olvasni, mintha csak hazaérkeztem volna: nyugodt, kiegyensúlyozott, szívet és lelket melengető, még akkor is, ha egyébként az események helyszíne hideg, zord és kietlen, a körülmények pedig a legkevésbé sem optimálisak. Meggyőződésem szerint ilyen szélsőséges helyzetben mutatkozik meg igazán az emberi erő és jellem, az a valami, amire mindennél jobban vágyunk, de egyre kevésbé hisszük, hogy létezik.

 

Mert ki lenne képes mindazt végigcsinálni, amit Charles Martin regényének férfi főszereplője (egyébként orvos) azért, hogy megmentse útitársa (egyébként újságíró) és a saját életét? Mindezt úgy, hogy sem ki nem használja a helyzetet, sem vissza nem él vele. Ben számomra kicsit olyan, mint egy modern kori páncélos lovag, igaz, látható páncél nélkül, és jó, hogy van ilyen, még ha csak egy regényben is, mert megtartja az ember hitét az önzetlen jóságban, abban, hogy nem szabad feladni még a leglehetetlenebb helyzetben sem, és ki kell tartani a végsőkig az elveink és a hitünk mellett, mert ezek által olyan erőtartalékokat vagyunk képesek felszabadítani magunkban és másokban, amikről már nem is hittük, hogy léteznek.

 

Lehet, hogy vannak csúsztatások a történetben, az is lehet, hogy számos dolog nem úgy hiteles, ahogy le van írva, nem tudom, mert nem értek hozzá, de azt tudom, hogy olvasás közben én minden szót elhittem, együtt rettegtem a szereplőkkel a hóviharban, nekem is fájt, ami nekik, én is éheztem és szomjaztam, engem is rázott a hideg, amikor őket, legyen ennek oka akár a láz, akár a hideg, olykor én is úgy éreztem, nem bírom tovább, és én talán még nálunk is előbb feladtam – ha Charles Martin így akarta volna. Számomra ebben rejlik egy író nagysága. Hogy meg tud vezetni, hogy el tud velem hitetni dolgokat, amiket ép ésszel képtelen lennék elfogadni, amik miatt akár még ki is nevetném, ha úgy hozná a helyzet. De nem ebben az esetben. Itt nincs helye a kétkedésnek, nincs helye a hisztinek, itt helyzet van, amit meg kell oldani, vagy esetleg fel is adhatjuk, de az valahogy nem opció. Ha Ben és Ashley nem adják fel, akkor nekünk sem szabad.

 

Tudom, hogy vannak hibái a történetnek, de nem érdekelnek. Mert Charles Martin képes volt elvarázsolni, néhány órára kiszakítani a hétköznapokból, és elvinni a hideg hegyek közé, ahol már az is nagy szó, ha gond és különösebb megerőltetés nélkül tudunk levegőt venni, és megmutatta, milyen szerencsések is vagyunk mi mindannyian, és mennyire hálásak lehetünk mindazért, amink van…