Főkép

Ha egy szentről beszélünk, általában csak úgy sorjáznak a szép jelzők. Kegyes volt, boldog, áldott, életszentség hírében álló, alázatos, türelmes, jóságos, jótékony, szorgalmas, kitartó, töretlen hitű, derűs… Hiába, hogy egy szent nő vagy férfi élete példaként kellene, hogy szolgáljon a késő nemzedékek számára, sokszor annyira ránctalan, folttalan, tökéletes és idilli képet sikerül rajzolni egyikről-másikról, hogy szinte már nem is tűnik embernek, sokkal inkább valamiféle aranyló mosolyú mézeskalácsbábnak. Ebbe a közhelyességbe hozott üdítő izgalmat az 1971-es születésű dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jørgensen, amikor 2009-2010-ben megjelentette Hildegard I. és Hildegard II. című, monumentális, kétrészes életrajzi regényét az egyik legkülönösebb és leginkább rendhagyó katolikus szentről, Hildegard von Bingenről. Könyvének magyarul most jelent meg a második része.

 

Kézbe véve rögtön ezer kérdésem támadt. Közülük az első és legfontosabb: hogyan lehetséges, hogy olyan nagy érdeklődéssel vetem rá magam egy mintegy ötszáz oldalas könyvre, amely első közelítésben nem ígér semmi többet annál, mint hogy elmeséli egy középkori apáca életét ötvenéves korától a haláláig. A második: vajon miért érdekel engem egy olyan hősnő élete, aki távol áll nemcsak a kortól, amiben élek, de a napjainkban szokásos magatartásformáktól is – hiszen Hildegard egy tizenkettedik századi, nemesi származású, puritán életet folytató, kolostoralapító, hitvitázó, látomásokat átélő nő. És a harmadik: hogyan lesz lehetséges elolvasnom egy hatalmas terjedelmű „második kötetet” úgy, hogy nem olvastam újra előtte az elsőt. Még ha elég pontosan emlékszem is a 2015-ben olvasott Hildegard I. legfontosabb cselekményrészleteire, nem fog-e hiányozni valamilyen ismeret egy második rész megértéséhez?

 

Befejezve a Hildegard II. utolsó fejezetét, s megsiratva Bingeni Szent Hildegardot, amint halála pillanatában egybeolvad a fekete és fehér színnel és fénnyel, azután megnyugodtam. Megállapítottam, hogy tömegéhez képest gyorsan és kényelmesen végigolvastam ezt a hamisítatlan nagyregényt; legalább annyira élveztem, mint az első kötetet; sok-sok olyan ízt és hangulatot találtam benne, amely jóval többé tette, mint egy szentéletrajz; és a legkevésbé sem volt szükségem arra az olvasása során, hogy kétségbeesetten felidézzem az első regény jeleneteit.

 

Anne Lise Marstrand-Jørgensennek sikerült a szinte lehetetlen. Írt egy kétrészes regényt, amelynek mindkét része ugyanolyan erővel és ihletettséggel szólítja meg az olvasóját és ugyanannyi titkot rejt. Tökéletes biográfia, amely a születéstől a halálig kíséri hősnőjét, remek, alapos korrajzot ad, bemutatja a jellegzetes szereplőket, akik Hildegardot, a látnokot, kolostoralapítót, misztikust és egyházdoktort élete során akadályozták vagy segítették, elítélték, vagy megértették. Megismerhető belőle a középkori nők sorslehetőségeinek számos változata: az apácaság, elhivatottan vagy kényszerűen, a nemeskisasszonyi lét, boldogan vagy elégedetlenül, a szolgaélet, emberségünk megtartva vagy végső megalázottságban, sőt, a leányanyaság és az özvegység pokla is. Izgalmas módon kíséri el főszereplőjét a férfiak világába, s egyáltalán, a világba, amely nem olyan zárt, s nem tud olyan kiszámítható szabályok mentén működni, mint az apácák univerzuma.

 

A legkülönlegesebb viszont, hogy megismerhető belőle egy hús-vér, érző, értő, szenvedélyes és alázatos, okos és gőgös, elhivatott és meg nem értett, vezetőnek termett, mégis sokszor el-elbizonytalanodó nőalak, aki ugyan valóban a középkor hiteles figurája, de egyben olyan összetett és izgalmas asszony, aki például szolgálhat napjainkban is. S nemcsak tökéletességével, de hibáival, tévedéseivel, emberségével is. Olyasvalaki, akiről könnyedén elhisszük még a hihetetlent is, s kétely nélkül kísérjük figyelemmel, amint Isten szól hozzá víziókban és látomásokban…

 

Anne Lise Marstrand-Jørgensen hitetlenül hívő szentéletrajzának második kötete önmagában is megálló, pompás olvasmány, rendhagyó nőkönyv, amelyből árad az erő és a költészet. Érdemes vele találkozni!