Anne Tyler: Az ecetlány

A kötet fülszövegében azt fejtegeti a szerző, hogy A makrancos hölgyből mintha kimaradt volna egy fél történet; igazából csak Petruchiót halljuk, Katalin saját meséje kimaradt a képletből. Ez egy teljesen jogos észrevétel; szerintem nemcsak a darabból, de az adaptációk jelentős részéből is hiányzik ez az apró összetevő, hogy miért is olyan Katalin, amilyen, és miért is hódol be végül férjeurának. Ahogy olvasgattam a darabról, még az irodalomtudósok sem tudtak maradéktalanul megegyezni abban, hogy hősnőnk tényleg megtörik vagy csak ironizál a végkifejletben. Ezért Anne Tyler interpretációjának abszolút éreztem a létjogosultságát, noha végső soron megnyugtató válaszokat nem tudott adni.

Az ő „ecetlánya” ugyanis nem egy fúria, inkább csak egy meg nem értett, érzelmileg majdhogynem gyermeki korban lévő leányzó. Nem akar ő bántani senkit, inkább csak bizonytalan, nem tudja, hogyan kell viselkedni a „nagyok” között. Tyler remekül felépíti a hátterét: hogyan hatott rá anyja halála, apja bezárkózása és munka iránti megszállottsága, hogyan vette fel elhunyt szülője szerepét a család fenntartása érdekében. Egy emlékezetes karakter, akinek csak egy kis lökés kellene, hogy változzon, hogy felnőjön; ennek lehetne remek katalizátora akár egy baráti kapcsolat vagy éppen a szerelem.

De az én olvasatomban valahol itt futott mellékvágányra a történet: Kate és Pjotr története ugyanis a zöld kártya megszerzése körül forog; a férfi csak ennek segítségével tud az országban maradni és folytatni a lány apjával végzett kutatásait. Így a történet azonban a szememben átalakul: nem egy felnőtt nő önfelszabadító meséje lesz, hanem egy „muszáj-kapcsolat”, amiben a lány kénytelen-kelletlen részt vesz. Sehogyan sem sikerült azt velem elhitetnie, hogy Kate csakugyan beleszeretett a fiúba, és hogy ennek a hatására történt benne változás; persze, azt érezni lehetett, hogy történik valami, csak az okozati összefüggés nem kristálytiszta. Még az sem elfogadható számomra, hogy a fiú csak valamiféle katalizátor szerepét töltötte be, mert akkor sem értem azt a döntést, ami végső soron önszántából a férfi karjai közé lökte hősnőnket. Érthető, hogy mintha a darabos orosztól kapta volna meg azt a figyelmet, amit eddig senkitől, de ez elég lenne a szerelemhez? Mintha ebből a történetből is kimaradt volna valami, ami miatt nem érthető az sem, hogy miért lett ebből a kapcsolatból hetedhét határra szóló vigasság és boldogság.

Mindezen hiányosság ellenére sem rossz olvasmány azonban Az ecetlány; elragadó humora és remek karakterei megmentik a feledéstől. Tyler ugyanis remekül modernizálja a darab karaktereit, ragyogó a bogaras Mr. Battista, aki mintha nem ezen a földön élne, mégis képes a maga módján érzelmekre; a cserfes és csalfa Bianca/Bunny-ban, de a csak pár oldalon megjelenő mellékszereplőkben is van egy-egy olyan apróság, ami emlékezetessé és emberivé teszi őket. A szerző jól érzékelteti az egész helyzet abszurditását és pont annyira karikíroz, hogy élvezhető legyen a végeredmény.

Szórakoztató tehát a végeredmény, de mégis erősebb maradt bennem a hiányérzet: kevéssé makrancos ez a hölgy és még kevésbé érthetőek a döntései. Ez azonban nem von le semmit abból az örömből, amit a sorozat felett érzek: a Hogarth Press Shakespeare sorozata ugyanis valóban felkelti a figyelmet a bárd munkái iránt, a Kossuth Kiadó igényes munkáját pedig külön élvezet kézbe fogni. Mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy vegye kézbe a köteteket és merüljön el abban az érzésben, hogy a régi történetek a mai napig relevánsak. Még akkor is, ha ennek talán nem Az ecetlány, hanem a Shylock a nevem eddig a legjobb példája.