Kálmán Gábor: A temetés

Számomra nagyon nagy öröm, hogy 2016-ban több, pályája elején járó és a nagyközönség számára viszonylag ismeretlen író állt elő meglepően erős, színvonalas és jól működő kötettel. A teljesség igénye nélkül: Szöllősi Mátyás a földhöz ragadt, mindennapi élettel és a transzcendens témákkal egyaránt foglalkozó Váltóárammal, ami véleményem szerint az utóbbi évek legjobb első könyve; Jászberényi Sándor a hemingway-i vonalat követő A lélek legszebb éjszakájával, ami egy eltorzult lélek és egy számunkra radikálisan idegen világ krónikája; vagy Hartay Csaba a Holtággal, ami végre hosszú idők után egy olyan könyv, aminek van szíve, és amin lehet sírni és nevetni egyszerre.

Most pedig belefutottam Kálmán Gábor második prózakötetébe, A temetésbe, ami tökéletesen illik a fent megkezdett felsorolásba. Ez a kisregény „mindössze” egy hosszú vonatút és egy meglehetősen bizarr temetés leírása, ám a fiatal író furcsa alakjaival, történetfoszlányaival, utalásaival, sokkal tágabb teret nyit számunkra, mint egy szűk vonatkupé, vagy egy annál is szűkebb koporsó. A temetés ugyanis három generáció és a huszadik század regénye, valamint egy groteszk családregény vége is.

A sokáig homályos hátterű Zsivotzky kénytelen vonatra szállni, hogy három napon és három éjszakán át, országhatárokat átlépve odaérjen egy temetésre. Hogy kiére? Rejtély. És miközben vele együtt fedezzük fel a vonatot és a rajta tébláboló különösnél különösebb szereplőket (akik – sokszor tűnik úgy – néha már a realitáson túl vannak), felvillannak emlékképek saját és felmenői életéből is, hogy az egész kirajzoljon egyfajta hamisítatlan közép-kelet-európai bomlástörténetet.

Ugyanis hamar világossá válik, hogy egyedül a nagyapjának, az öreg Anderkónak van igazi, személyes története, aki (minden bizonnyal) még a Monarchia területén és idején született egy egyre inkább elszegényedő úri családba, aki átélte a kommunisták hatalomátvételét, a világháborút és egykori világának lassú szétrothadását. Fia, az ifjabb Anderkó már ezek között a romok között él, akinek nincs mása, csak az alkohol, az agresszió és a tökéletesen cél nélküli élet ebben az elszürkült (szocialista) világban. Zsivotzkynak pedig már sem erről, sem az egykori főúri múltról nincsenek saját emlékei; maximum egy-két gyerekkori töredék bevillanása, vagy egykori felesége emléke. Tőle már minden távol áll. A családregény vitathatatlanul véget ért.

Kálmán Gábor könyve tipikusan olyan alkotás, amely csak a befejezése után válik igazán erőssé és felejthetetlenné (nem mintha a visszafogott, tárgyilagos nyelvezet, a furcsa alakok vagy a meglepő fordulatok ne tennék olvasás közben is élvezetessé), de mégis az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb regényzárlata után nyeri el minden a maga helyét, és válik azzá, ami: a mai harmincasok múltunkkal és nemzetünket ért huszadik századi traumákkal való szembenézésévé.