Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Írta: Bak Róbert | 2016. 12. 12.
Tavaly ilyenkor ódákat zengtem Potozky László első regényéről, az Élesről, amely nekem akkor nemcsak 2015 legnagyobb meglepetése, de vitathatatlanul a generációm regénye is lett. Most, így karácsony felé járva, megint egy fiatal magyar szerző szolgáltatta számomra az év meglepetését, mégpedig Szöllősi Mátyás, első prózakötetével, a Váltóárammal.
Ebben a kilenc, egymástól függetlenül is olvasható elbeszélést tartalmazó kötetben egy igen ritka égi jelenség (egy szupernóva megjelenése a budapesti égbolton) köti össze a szereplők életét, akikben még több más mellett az is közös, hogy mindannyian életük egyik válságos szakaszába jutottak, és onnan képtelenek szabadulni. Ennek az új csillagnak a megjelenése (ami valójában inkább egy régi halála) pedig merőben szimbolikus jelentőségű, ugyanis ez a sötétséget áttörő, sokak számára megmagyarázhatatlan fehérség nemcsak (szó szerint) fényt hoz az éjszakába, de egyúttal megvilágítja egy pillanatra hőseink életét is. Ez a hirtelen megjelenő csillag akár egy új Jézus születését is megjövendölhetné, de erre nem gondol senki. Hőseink ugyanis mindannyian, egytől egyig, bár megváltásra szorulnának, de ezt még csak észre sem veszik.
Ezekben az elbeszélésekben jellemzően minimális cselekmény van, de ez egyáltalán nem jelent gondot, mert a meglepő narráció és a nyomasztó hangulat igazán egyedivé és eredetivé teszi ezeket a szövegeket. Szöllősi ugyanis egyidejűleg, egymással egyenrangúként és egymástól elválaszthatatlanként ábrázolja a testi, lelki és gondolati folyamatokat, amelyek meglepően sűrű és jól működő szövegeket eredményeznek. A leírások révén nemcsak azt tudjuk meg, hogy egy adott szereplő mit tesz, mire gondol, de azt is, hogyan érzékeli az őt körülvevő világot érzékszervei segítségével. Ebből a szempontból talán a norvég sztárszerző, Karl Ove Knausgard a legközelebbi (még ha nem is túlságosan és nem is mindenben hasonlító) rokona. A fiatal szerző szövegei tipikusan olyan alkotások, amelyeknek kell pár oldal, míg megragadják az olvasót, de amikor ez megtörtént, akkor már esélyünk sincs szabadulni tőlük.
Az első elbeszélésben, a „Spirál”-ban, egy nyugdíjas korú férfi lakásába és magányába bezárkózva küzd szeretett felesége elvesztése miatt érzett fájdalmával (akit nem hiába hívtak Évának, ugyanis a könyvben szereplő összes történet egy – egymástól mindig nagyon különböző – férfi-női kapcsolatot állít a középpontba), majd egy buta véletlen folytán egy homoszexuális pár által szervezett partin találja magát, ahol szép lassan leveti a lelkét borító, megcsontosodott kérget, hogy egy fiatal nő érintésétől, némi baráti jellegű ugratástól és egy kis alkoholtól feltöltődve néhány percre békére leljen, még akkor is, ha számára már nincs megváltás.
Teljesen más nemek közötti interakcióról szól a következő elbeszélés, a „Betelgeuse”. Ebben az elbeszélőnk autóval viszi gyermekét, és gyermeke anyját látogatóba annak szüleihez, és miközben egymást meg nem értve, folyamatosan bántva haladnak úti céljuk felé, pusztán csak az egyre idegesítőbbé váló szóváltás, az egyre rosszabb állapotban lévő út, az egyre inkább elsötétedő ég leképzi nekünk az egész korábbi kapcsolatukat, a szép időktől kezdve a szomorú végig.
Szöllősi már ebben az első elbeszéléskötetében is érett prózaíróként lép elénk, aprólékos, részletező leírásaival (amelyek a testről és a lélekről is tökéletes precizitással tudósítanak), ragyogóan átérezhető és érthető emberi sorsaival és a szövegek között meglévő finom utaláshálójával, valamint az ezeken is túllépő miszticizmusával (a fiatal szerző szupernóvája engem Krasznahorkai napfogyatkozására emlékeztet kísértetiesen) a Váltóáramot rögtön az év egyik legfontosabb magyar könyvmegjelenésévé tette.