Főkép

Az élet pont olyan, mint a költemények, vagyis inkább fordítva, a versek pont olyanok, mint maga az élet. És ezzel most nem is feltétlen arra gondolok, hogy a témák azonosak, mert erről már volt szó, sokkal inkább arra, hogy egy adott szituációt minden benne résztvevő másként él meg. Saját vérmérsékletünk, mentalitásunk, érzelmeink, gondolataink szerint értékeljük és éljük át, ezért ha egy vitában öten vesznek részt, mind az öt embert meg kell hallgatni ahhoz, hogy olyan képet kapjunk, ami közelíti az egészet. Persze ez kép is torz és repedezett lesz, mégis mindenki a sajátjának ismeri majd el.

 

Ugyanez a helyzet a versekkel is: mindannyiunk számára mást és mást jelenthet ugyanaz a rímpár. Amikor boldogok vagyunk, egy üde, szerelmes verset kellemesnek találunk, belelátjuk önmagunkat, megmosolyogtat. Észre sem vesszük, és rebegtetjük a szempilláinkat, finom sóhajok szakadnak fel a mellkasunkból, irulunk és pirulunk. Ezzel szemben, ha éppen szakítottunk a korábbi életünk értelmével, ugyanebbe a darabba már felfedezzük a talmi valóságot, ami majd a tragikus véghez vezet. Na, éppen ezért sosem lennék hivatásos kritikus, mégis honnan tudhatnám, mit érzett a költő?! Tiszta szerencse, hogy csak egy blogger vagyok.

 

Joseph Rudyard Kipling (1865–1936) irodalmi Nobel-díjas angol író és költő. Bár leginkább gyermekeknek szóló regényeiről ismerjük – ezek közül is a leghíresebb A dzsungel könyve –, de valójában több stílusban, műfajban alkotott maradandót. A novellaművészet legkitűnőbb újítójaként is szokták emlegetni. Hatéves koráig szüleivel Indiában élt, majd Angliába küldték tanulni. Ez a momentum, az identitásának keresése gyakran visszatükröződik a munkáiban. Az angol gyarmatbirodalom lelkes híve volt, sokan ezért előítéletesnek, militaristának titulálták. Művei számos vitát szítottak megjelenésük idején, de manapság is elég megosztónak tartják.

 

Szerintem sokak elgondolkodtunk már azon, mi lett volna ha… Ha egy adott pillanatban nem azt mondjuk, nem azt tesszük, ha máshogy látjuk az adott szituációt. Persze utólag könnyű okosnak lenni, és mégis nagyon nehéz látni a hibáinkat. Számomra azonban ez a vers nem azokról a „ha”-król szól, nem a megbánt, múltunkban jelenlévő dolgokról, sokkal inkább azokról, amik meghatározzák, kik is vagyunk valójában. Azokról az elvekről, amik mindenki számára kötelező érvényűek lennének, mégsem sajátítjuk el a legtöbbet. Ezektől vagy a hiányuktól leszünk azok, akik vagyunk. Talán ideje lenne összhangba hozni azt, akik vagyunk, azzal a képpel, akik szeretnénk lenni.

 

Rudyard Kipling: Ha...

 

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

 

Fordító: Kosztolányi Dezső