Főkép

Alighanem mindannyiunkban él egy kép a diktátorokról, amely még az iskolai történelmi tanulmányainkból ragadt ránk. Az én esetemben ez arra az időszakra tehető, amikor Sztálinra még hősként kellett tekintenünk, és Hitler véres tettei voltak azok, amelyeket úgy szajkóztak, hogy örök nyomot hagyjanak bennünk. Persze akkor még nem tudtam, hogy a Gulag már jóval korábban megkövetelte az áldozatait, mint a náci haláltáborok…

 

Csupán pár hónapja olvastam a Nobel-díjas írónő, Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című dokumentumregényét, amelyben a posztszovjet korszak embereit szólaltatja meg, az ő visszaemlékezéseikből épül fel a regény, és tárul fel előttünk a szovjet kommunizmus 70 éve, illetve az annak bukása utáni időszak. Furcsa volt azt tapasztalni, hogy főképp az idősebb korosztály tagjai „visszasírják” Sztálin rémuralmát. Friss volt tehát az emlék, amikor tudomást szereztem arról, hogy az Európa Könyvkiadónál megjelenik Edvard Radzinszkij Sztálinról szóló regénytrilógiájának első része. Nem volt kérdés, hogy el akarom-e olvasni.

 

Sztálin apokalipszise 1878-1937. Ha nem tudnánk, ki volt a nagy Vezér, akkor is vészjóslóan cseng ez az alcím. Az évszámokból is jól látható, hogy az első kötet az 1937-es nagy, párton belüli tisztogatásig tartó időszakot öleli fel. A szerző lépésről-lépésre, nagy aprólékossággal mutatja be, hogy lesz a fiatal Szoszóból Koba (itt azért hiányérzetem volt, azt gondoltam, a kisgyermekkori élményeiből sokkal többet tudhatunk meg, de csupán néhány információt csepegtetett el), majd később hogyan „születik meg” Sztálin. Rögtön a regény elején jól érzékelhető, hogy Sztálin a kezdetektől, gyermek- és ifjúkorában is nagyon mély hatást tudott tenni az emberekre. Különös módon már akkor is mindig elérte a célját, rá tudta venni a környezetét, hogy az ő akarata teljesüljön. Számító, céltudatos, a cselekedeteinek következményeivel is törődő ember volt. Nem csoda, hogy hamar közel került a tűzhöz, és Lenin halála után ő lett az ország első embere.

 

Számomra általában egy regény lelke maga a narráció, éppen ezért nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy Radzinszkij ezt a feladatot igazán ötletesen oldotta meg. „Keresett”, vagyis maga talált ki egy gyermekkori barátot, Fudzsit, aki a kezdetektől ott volt Koba mellett, mindent látott, tapasztalt, mindent fel is jegyzett, s túlélve a diktátort, visszaemlékezéseit papírra vetette. Radzinszkij úgy állítja be, mintha a kézirat magától Fudzsitól származna, s ez a kis trükk – és persze maga az elbeszélés stílusa, alapossága – olyannyira hitelesebbé tette számomra, hogy már-már el is hittem: valóban létezett ez a bizonyos barát.... Érdekes volt látni, hogy az addig barátját vakon követő Fudzsi szép fokozatosan elbizonytalanodik és megkérdőjelezi Sztálin döntéseinek jogosságát, igazát, mivel azonban tart is tőle, ezért mélyen elzárja magában ezeket a kétkedő gondolatokat. Csak nekünk, olvasóknak tárja fel legbensőségesebb titkait. Többször kihangsúlyozza a regény folyamán: az igaz, hogy megjárta a lágert, de mégis ő az egyetlen túlélő barát. Pontosan ez az a momentum, ami lerántja a leplet és rávilágít arra, hogy Fudzsi személye csupán fikció, hiszen miért éppen vele kivételezett volna a Vezér.

 

Azt szeretem a történelmi regényekben – és a Koba is főként ezzel fogott meg –, hogy nem száraz adatokkal, unalmasnak tűnő évszámokkal traktálnak, hanem úgy tudok információkhoz jutni, hogy közben szórakozhatok is. Persze bárkiben felmerülhet a kérdés, hogyha Radzinszkij regényének egy része fikció, honnan tudom kiszűrni belőle az igazságot. Erre egyszerű a válasz: csupán el kell olvasni a könyvet, és érezni lehet a sorok között, hogy hol húzódik a határ. Fontos műnek tartom, mert a történelem olyan megrázó szeletét tárja fel előttünk, amelyet sosem szabad elfelejtenünk, és amely sohasem ismétlődhet meg. Tudom, a következő kötetetekben további borzalom, a szovjet rendszer és főként Sztálin nevében elkövetett rettenetes bűnök sora tárul majd elém. Igyekszem felkészülni az élményre, bár nem sok reményt látok arra, hogy ne borzongjak olvasás közben, mert már ez az első rész is nagyon megviselt. Fudzsi meséjét elsősorban azon történelmi regények szerelmeseinek ajánlom, akik szívesen mélyednek el a hosszú, cselekmény- és részletgazdag regényekben, de nem félnek attól, ha szörnyűségekről kell olvasniuk…