Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I.

Vajon miért választ főhősének egy huszonegyedik századi, fiatal regényíró és kritikus egy tizenkettedik századi szentet? Milyen mondanivalója lehet ezredfordulónk után egy modern írónőnek a középkori, katolikus apátnőről? Egyáltalán, miért vállalkozik egy nyugat-európai szerző életrajzi nagyregény megírására egy posztmodern, sőt, poszt-posztmodern korban?

Valószínűleg sokaknak eszébe jutnak ilyen és ehhez hasonló kérdések, amikor hozzákezdenek a Hildegardhoz (pontosabban annak első részéhez), az 1971-es születésű dán író, Anne Lise Marstrand-Jørgensen könyvéhez. Első közelítésben ugyanis ez a vaskos, több mint négyszáz oldalas kötet semmi más, mint regényesített történelem, históriai biográfia. Sőt, akár hagiográfia is, tekintve, hogy hősnőjét, Bingeni Szent Hildegardot (1098-1179), a „Rajnai Szibillát” életszentsége és hitelesnek tekintett vallásos víziói elismeréseként a katolikus egyház szentjei sorába emelte. A könyv először 2009-ben jelent meg, ám Hildegard emlékének újjászületése még csak ezután következett be: 2012-ben ugyanis egyházdoktorrá avatták. A doctores Ecclesiae címet mindössze harmincöt ember viseli a történelem nagy alakjai közül, s közülük is mindössze négyen nők – köztük Hildegard. Elmondható tehát, hogy izgalmas személyről van szó: de az eddigiek alapján mégiscsak igen kevesek érdeklődésére tarthatna számot.

Aki viszont félreteszi a fenntartásait és belemerül a könyv világába, valószínűleg azonnal elfelejtkezik az összes fenti kérdésről és problémáról. Elsősorban azért, mert egy gyönyörű, költői nyelven megírt, kalandosan változatos szövegű kötetet kap a kezébe. A Hildegard nem a szokványos, színesen ábrázoló regényes történelmi munka. Miközben cselekménye izgalmasan pereg (habár ebben az I. sorszámot viselő könyvben még csak a hősnő életének feléig, 1148-ig jutunk el), igazán az válik benne különlegessé és érdekfeszítővé, ami nem a szorosan vett történet. Látjuk benne Hildegardot megszületni, felnevelkedni, fiatalon a kolostorba kerülni, lemondások, kötöttségek közepette és egy aszkétikusan vezeklő rokona útmutatásai alapján fiatal apácává nőni, lelkében önállósodni, látomásos gondolkodóvá válni – ám mindez háttérbe szorul az érzések, hangulatok, képek és hangok érzékeltetése mögött. Hildegard világát nézőpontváltásokkal, bensőségesen, átélhetően, megtapasztalhatóan ismerhetjük meg: miközben olvasunk róla, a szuggesztív leírásoknak köszönhetően szinte fizikailag is átkerülhetünk belé. Tapinthatjuk, szagolhatjuk, hallhatjuk ezt a szuggesztív univerzumot, szenvedhetünk szűkségétől, megkönnyebbülhetünk, amikor a víziók segítségével egy transzcendens régióig tágul, s úgy érezhetjük, extázisa megérhető - ha nem is feltétlenül a vallás, de a művészi megtapasztalás felől biztosan.

A Hildegard másik erőssége a női narratíva. Cseppet sem csajos könyv: inkább nőiesen kemény és könyörtelen. Azonban az, hogy a bizonyos szempontból hagyományos női életutat (apácaság) bejáró, ám a saját korában szokatlanul férfias önállóságot, ihletettséget tanúsító Hildegard a főszereplője, akinek ráadásul számos nő és több, a nem hagyományos (vagyis elsősorban szexualitásától megfosztott) női környezetben feltűnő férfi alakítja az életét, rendkívül különleges nőkönyvvé, nőtörténetté formálja a regényt.

A könyv idén őszre ígért folytatása, főhősét immár kiléptetve a szűk, kolostori világ keretei közül, abba a harcba avatja majd be a hűséges olvasókat, amelyet Hildegardnak kellett folytatnia, hogy elfogadják, látomásai nem az ördögtől inspirált eretnekségek. Már nagyon várom ezt a folytatáskönyvet is. Ám úgy érzem, ha véletlenül sosem olvashatnám el, a Hildegard I. így is teljes és különleges olvasmányélményem maradna: egy nem mindennapi nőről és egy nem mindennapi világról, amelyben élt.