Főkép

„Épphogy betöltöttem a hatot, amikor Olof Palmét lelőtték. Másnap reggel, március elsején farkasordító hidegre ébredtünk. Emlékszem, ahogy apámmal zsömlét majszolgatunk a konyhában ücsörögve, közben rajzolgatok. A rádióból halljuk a történteket. Apám felhangosítja a készüléket. A bemondónő hangjából ítélve fontos, óriási hír. Körmömmel egy mákszemet kergetek az asztallapon, mikor apám megkér, hogy öltözzek fel. Nem találom a zoknimat. Erre lehajol, és a meztelen lábamat bedugja a gumicsizmámba.”

 

Eredetileg nem terveztem elolvasni, de egyetlen másodpercig sem bántam meg, hogy így alakult, hiszen valami olyasmit adott nekem, amit sokáig nem fogok elfelejteni. Nem most fejeztem be, hanem hetekkel ezelőtt, de még mindig nem tudom megfejteni, miért működött annyira, amennyire. De működött, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni: a szó szoros értelmében beszippantott és nem eresztett, csak amikor a végére értem. Illetve még akkor sem, mert bármit olvastam azóta, a gondolataim vissza-visszatértek a fiúhoz, az őt egészen különleges módon szerető és nevelő apjához, illetve mindahhoz, amit az életükről – amiben szinte csak egyetlen dolog volt biztos, a bizonytalanság – megtudtam.

 

Rövidke epizódokból, emlékfoszlányokból, naplótöredék-szerű részletekből áll össze a történet, amiről már az első mondattól kezdve érezzük, hogy valamiféle titok lengi át, amit itt és most nem akarunk megfejteni, hiszen az agyunk egy rejtett zugából folyamatosan kapjuk a jelzéseket: türelem, amit meg kell tudnod, azt megtudod, mégpedig akkor, amikor eljön az ideje – sem előbb, sem később, éppen akkor. És ez jó, mert nem kell feleslegesen túráztatnunk az agyunkat, helyette kényelmesen elhelyezkedhetünk és átadhatjuk magunkat a minden egyes sejtünket átjáró hangulatnak.

 

Olvasás közben végig olyan érzésem volt, hogy egyszerre vagyok a történetet elmesélő srác, és mindenki más, akivel az élete során találkozott, hogy áldozat és elkövető is vagyok egy személyben, hogy része vagyok ugyan az egésznek, mégsem illeszkedem a többi darabhoz. És ekkor bevillant József Attila „Reménytelenül” című versének egy részlete:

„A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.”

 

Nem tudom, honnan tud ennyit az 1976-ban született dán szerző az emberi lélekről, de talán nem is kell tudnom. Nem tudom, hogy tanulta-e, hogyan kell könyvet írni, de talán nem is számít. Nem tudom, milyen lehet az első regénye, mert nem volt szerencsém olvasni, de talán jobb is így. Azt viszont tudom, hogy ez egy hihetetlenül erőteljes könyv, ami finom, mégis határozott vonalakkal, és persze jó adag empátiával ábrázolja a társadalom peremén élő, kirekesztett, elidegenedett embereket, akik akár mi is lehetnénk… vagy akár már vagyunk is…