Eugen Ruge: Cabo de Gata

Mostanában elég gyakran futok bele abba, hogy olyan írótól akad a kezembe könyv, akinek az előző könyve nem nyűgözött le teljes mértékben – ez volt a helyzet most is. Bár osztom a kritikusok véleményét és egy jól megírt, fontos könyvnek tartom Eugen Ruge A fogyatkozó fény idején című nagyregényét, de mikor olvastam, nem igazán tetszett – viszont szinte mindenki másnak igen. Ezért is adtam egy újabb esélyt a most 61 éves német szerző második könyvének, az alig 150 oldalas, igen pofás és figyelemfelkeltő borítóval rendelkező Cabo de Gata-nak. És már megint csak azt írhatom, hogy milyen jól tettem…

Ennek a kisregénynek alig van története, de az is összefoglalható néhány sorban: a minden bizonnyal Peter keresztnevű negyvenes német férfi, aki az egyesülés utáni új Németországban nem igazán találja a helyét (véget ér a kapcsolata, meghal az édesanyja, az apjával képtelen megértetni magát, nehezen tudja elviselni az egyre személytelenebbé, megfoghatatlanabbá és érthetetlenebbé váló világot), egy nap úgy dönt, hogy felszámolja addigi életét (lakását, biztosítását, kapcsolatait), és valahová Délre utazik, ahol olcsóbb az élet, ahol meleg van és ahol tud írni. Ugyanis hősünk író szeretne lenni, csak azt nem tudja, ehhez hogyan is kellene hozzáfogni…

A véletlen először Barcelonába, majd a dallamos nevű Cabo de Gatába, az „utolsó földi Paradicsomba” vezeti, ahol hamarosan egymásnak feszül az előre ki nem tervelt utazás álomképe és a sivár valóság. Hősünk hamar szembesül azzal, hogy hiába lépett ki saját egzisztenciájából, attól az élet még megy tovább, és ebben a világ eldugott szegletében lévő falucskában szinte senki sem vesz tudomást a német vándor létezéséről. Írni azonban továbbra sem tud, így a környéken barangolva figyeli meg ezt a számára ismeretlen valóságot.

Ami ezt a kis könyvecskét számomra igazán kiemelte az utóbbi időkben olvasottak közül, az az, hogy az elbeszélő a lehető legegyszerűbb nyelven és a lehető legegyszerűbb eszközökkel, kendőzetlen őszinteséggel ír a mindennapjairól, azokról az eseményekről, amik történtek vele jó tizenöt évvel a könyv megírásának ideje előtt, és amelyek a maguk egyszerűségében is magáról a létezésről és az élet értelmének kereséséről szólnak. Saját állítása szerint semmilyen mankót nem vesz igénybe, nem használja a technikai vívmányokat, nem keres rá semmire, nem pontosít; mindent úgy ír le, ahogy emlékszik rájuk ennyi idő után. Ez a fajta emlékezés és pontosságra törekvés azonban érezhetően gellert kap a megszerkesztettség és a valahová tartó történet oltárán, ami furcsa módon nem hogy nem baj, de különlegesen pikáns ízt és plusz mondanivalót ad a sztorinak.

Érdekes megfigyelni, ahogy a valóság leírása lassacskán átalakul egy rejtett evangéliumi allegóriába, amiben a mindennapi kenyér, a hal, a halászok, és az ok nélkül üldözöttek iránti kegyelem elvezeti az ateista elbeszélőt Isten létének legalább a feltételezéséig. Majd a címben (és a borítón) is felbukkanó macska szimbóluma még megfoghatatlanabbá teszi ezt a kisregényt (ebben az esetben nekem leginkább a chilei mester, Roberto Bolano művészete jutott az eszembe).

A könyv egyik egyszerű kis igazsága („Mucho trabajo, Poco Pescado”, vagyis sok munka, kevés hal) pedig arra emlékeztetett, hogy (Eugen Ruge-hoz hasonlóan) ha kell, érdemes éveket, évtizedeket küszködnünk és dolgoznunk, hogy a végén megszülethessen egy olyan kis megfoghatatlan gyöngyszem, mint a Cabo de Gata. Ezt a kötetet meleg szívvel ajánlom mindenkinek.