Főkép

Epizódok egy NDK-s család életéből – akár ez is lehetne az alcíme az amúgy matematikus végzettségű Eugen Ruge A fogyatkozó fény idején című regényének. Az utóbbi évek legnagyobb német könyvsikerei így vagy úgy, de kötődnek az NDK/NSZK-korszakhoz – csak hogy két általam is olvasottat említsek, ilyen Jenny Erpenbeck Otthon, illetve Uwe Tellkamp Torony című munkája. S mint már az eddigiekből is sejthető, jelen könyv sem lóg ki a sorból, hiszen az oldalakon az Umnitzer család sorsát követhetjük nyomon 1952-től egészen 2001-ig, mégpedig igen rafinált módon. A fejezetenként váltakozó idősíkok egyike a 2001-es jelenben játszódik, és a halálosan beteg Alexander Umnitzer Mexikóban töltött hetét meséli el, a második főbb szál Alexander mostohanagyapjának 1989-es 90. születésnapi partijáról szól, itt minden egyes fejezetet más és más szereplő szemszögéből látunk, a harmadik szál pedig az 1952-től 1995-ig terjedő időszakot öleli fel időrendi sorrendben, és az Umnitzer család tagjainak jellemzően NDK-beli életéről szól.

 

Az Umnitzer család a kommunista-szocialista rendszer működtetője és kedvezményezettje, tagjai középszintű hivatalnokok. Bepillantást kaphatunk Charlotte és Wilhelm nem túl színes és eseménydús `20-as, `30-as évekbeli párttevékenységébe, a szovjetuniói, majd mexikói kényszerű száműzetésébe, majd az NDK megalakulása után az ő, illetve utódaik Párthoz kötődő életébe, és így tárulnak elébünk a Rendszer fonákságai: a mindössze négy elemit elvégző Charlotte irodalomkritikusként és szerkesztőként dönti el, hogy mi jelenhet meg és mi nem; a nem különösebben hősies Wilhelmet mint egyfajta őskommunista-szocialista hőst tisztelik, és mindenfajta tehetség vagy hozzáértés nélkül vezethet olyan intézményeket, amelyek feladatáról a leghalványabb fogalma sincs; Kurt pedig, Charlotte fia, aki maga is megjárta a Gulágot (a testvére itt is halt meg), rangos történész lesz, aki tagadja, hogy valaha is léteztek volna koncentrációs táborok a Szovjetunió területén. És így tovább és így tovább. Ruge azonban úgy építi fel a karaktereket, hogy egyiküket sem tudjuk egyértelműen elítélni, bármit is tettek, és ha közvetve is és kicsiben, de emberek millióinak a sorsát tették tönkre. Mindannyian esendőek és nagyon emberiek.

 

Mint említettem, a könyv epizódszerűen épül fel, a szereplők életéből mindig mást látunk. Kezdetben Wilhelm és Charlotte száműzött és a ranglétra legalján veszteglő párttag, majd a következő fejezetekben már nagyhatalmú és sokak által körülrajongott hivatalnokok. Vagy Alexander az egyik fejezetben még csak togyogó kisgyerek, a következőben már katona, a harmadikban szerelmes terhes menyasszonyába, a negyedikben pedig már el is váltak. Csak néhány visszatérő motívum van: ilyen a Mexikóból hazahozott és lámpává átalakított kagyló, az ünnepekre készített libasült, és legfőképpen az NDK-s nyomorúság, vigasztalanság és szürkeség. Ruge elmondása szerint pont ezt az „alacsonyabbrendű” létet akarta megörökíteni; bemutatni, hogy mi mozgatta az embereket, hogyan épült fel a társadalom és mennyire lehetetlen még mind a mai napig elszakadni ettől az életérzéstől annak, aki ebben nőtt fel. Bár Ruge elsőkönyves szerző, a regénye így is majdnem hibátlan (csak olyan apróságok zavaróak, mint például a 2001-es jelenbe beleszőtt, ki nem bontott és amúgy a történet szempontjából tökéletesen felesleges szeptember 11-i szál). Aki tehát szereti az igazi nagyregényeket, a kortárs irodalmat, az mindenképpen olvassa el ezt a könyvet, mert megéri.