Főkép

Miközben ismerősöktől kérdezgetem sorra, leszedték-e már a szőlőt, és közben a facebookon követem a szüretek pillanatképeit, akaratlanul is az ötlik az eszembe, micsoda csodás időszak ez! A nyarat még nem siratjuk, ahhoz nincs elég hűvös, és az eső sem esett még olyan sokat, a természet sem vonult téli álomra. Elkezdett minden vidulni, és persze itt van az a csodásan illatos, édes és ragadós must is, amiért érdemes rajongani. Egy pillanatig legalábbis.

 

Azt mondják, hogy az asszony ingatag, de szerintem az emberi természet úgy hajlik, mint a nád. A pezsgő vidámság hamarosan elmúlik, fázni kezdünk, és álszent módon visszasírjuk majd a kánikulát, megfeledkezve arról, mennyire gyűlöltük, mikor itt volt. Szerencsére mindezzel, ebben a pillanatban nem kell foglakoznunk. Ihatjuk a finom szőlőlét, elmerenghetünk az idei borkínálaton, kesereghetünk azon, milyen kevés termett ebből vagy abból. No meg, ha úri kedvünk úgy tartja, kiélvezhetjük az év lassan csendesedő szakaszát, és a hosszabb estéket egy-egy jó könyvvel, néhány bögre teával vagy kakaóval. S még néhány poétával!

 

Johann Christian Friedrich Hölderlin (1770 – 1843) német költő. Kortársaival nem sok közösséget vállalt, nem volt elég harmonikus és kiegyensúlyozott Goethével és Schillerrel összevetve, ugyanakkor a romantikus költők képtelenek voltak azonosulni régies látásmódjával. Ezért valahol a klasszika és a romantika határára helyezik el. Rajongott az antik görögökért és a görög tájakért, de ennek a rajongásnak külön érdekessége, hogy sosem járt Görögországban. Ez a vonzalom költészetében is tetten érhető, a klasszikus ógörög strófákat lassan felváltották a kardal-költészet formáját követő szabad ritmusok.


Az élet körülöttünk folyamatosan zajlik, és természetéből adódóan változik is, ami, bár néha rémisztően hat, mégis teljesen normális. Ha az segít, az ember kapaszkodhat az elmúlt szép dolgokba, az emlékekbe, de nem láncolhatja oda magát, hiszen a változó körülmények ellenére is kénytelenek vagyunk dönteni valami mellett, vagy éppen ellene.

 

Friedrich Hölderlin: Az élet fele útján

 

Sárga virággal és vad

rózsákkal rakva csüng le

a part a tóba,

ti nyájas hattyuk

és részegen csóktól

a józan és szent vízbe

mártjátok fejetek.

 

Jaj nékem, hol kapok én, ha

tél jön, virágokat és hol

napsugarat

és árnyékot a földön?

Falak merednek

szótlan s hidegen a szélben

csörögnek a zászlók.

 

Fordította: Kosztolányi Dezső