Főkép

Nem ez az első regény, amit a szerzőtől olvastam, és nem is az utolsó, hiszen igencsak kedvelem, amit és ahogy ír, függetlenül attól, hogy a romantikus irodalom általában távol áll tőlem, de most valahogy nem találom a közös nevezőt közte és magam között. Nem tudom, kinek a készülékében van a hiba, ha van egyáltalán, de most egy kicsit bizonytalan vagyok az értékelést illetően, mégpedig a női főszereplő miatt, akivel hiába akarom, sehogy sem tudok azonosulni, pedig úgy illene. De kit érdekel? Audrey ugyanis elkövette a legnagyobb bűnt, amit az én szememben egy ember, egy feleség, aki hisz a férjében, elkövethet: kételkedett benne, hagyta, hogy befolyásolják a körülmények, és nem a szívére hallgatott. Márpedig ez nálam – kis túlzással ugyan, de – főben járó bűn. Mert ha valakit annyira szeretek, ahogy ő állítólag Matthew-t, akkor nem vonom kétségbe a szavát, akkor hiszek neki, akkor foggal-körömmel harcolok érte, értünk, nem érdekel, mások mit mondanak, mivel vádolják, főleg, ha az a valami olyan, amit érzek és tudok, hogy a másik nem követhetett el. Én legalábbis így működöm. Nálam ugyanis a bizalom a legritkább kincs, éppen ezért a legértékesebb is.

 

És éppen azért haragszom Audrey-ra, mert azzal, amit tett, hogy elfordult élete párjától, kiszívta belőle az erőt, amire pedig igenis szüksége lett volna a harchoz önmagért, kettejükért. De mivel nem látta értelmét, nem tette, feladta, és elfogadta mindazt, amit egy ilyen borzalmas bűntényért kapott – mind a törvény, mind a közvélemény részéről. Pedig ő nem tett semmit, legalábbis semmi rosszat. Persze fejjel menni a falnak nem bölcs dolog, de ha van miért. igenis harcolni és küzdeni kell, újra és újra mindaddig, amíg egyértelművé válik, hogy nincs értelme. De nem, talán még utána is. És nem, nem tudja meglágyítani a szívemet az, hogy Audrey is szenvedett, hogy szinte visszavonult a világtól, mert nem ott volt, ahol szerintem lennie kellett volna. Ítélkezem felette? Nem. Hiszen nincs jogom hozzá. Csak elmondom a véleményemet róla mindazok ismeretében, amit Charles Martin megosztott velem a regény során.

 

Készséggel elismerem, hogy egy kicsit elragadtattam magam, és ahelyett, hogy a könyvről írnék, szinte csak az egyik főszerelővel foglalkozom, de számomra ez igenis fontos a befogadás élményéhez. Mert én több mint 22 év boldog házassággal a hátam mögött igenis így látom, gondolom, érzem. És nem tudok napirendre térni afölött, amit a regény mutat: hogy mindenért Matthew a hibás, hogy csak és kizárólag neki kell kepesztenie, ha vissza akarja szerezni Audrey-t. Frászt. Csakis közösen képesek új várat építeni, mégpedig a régi romjain. De vajon mennyi idő kell nekik, hogy erre mindketten rájöjjenek?

 

Szeretem azt a könnyedséget, ahogy Charles Martin ír. Hogy ragaszkodik ugyan a már bevált recepthez, mégis képes meglepetést okozni. Kíváncsian várom a következő kalandunkat.