Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

Brooke Davis egy fiatal ausztrál írónő, akiből elsőre tán ki sem nézné az ember, hogy micsoda könyvet írt, pláne, hogy ez az első regénye.

A történet első számú főszereplője egy 7 éves kislány, Millie Bird, akit egy nap az anyukája a bevásárlóközpontban felejt. Mármint otthagy, nem megy vissza érte. Millie úgy érzi, rosszat tett, és azért történik ez vele, és egyre csak várja vissza a mamáját. Helyette viszont egy, a maga módján szintén elveszett öregemberrel találkozik, Karllal, aki minden szavát legépeli a levegőbe. Harmadikként csatlakozik hozzájuk Agatha Pantha, aki Karlhoz hasonlóan özvegy, és szintén megvannak a maga „stiklijei” (éveket töltött a lakásába zárkózva, kígyót-békát kiabálva az arrajárókra). Ez a furcsa trió ered Millie anyjának a nyomába, és nem akármilyen kalandok várnak rájuk.

Nos, igen, s mindeközben az olvasó megismeri Ausztrália egynéhány arcát, valamint szereplőink múltját, jellemét (ideértve a mellékszereplők zömét is, akik szintén egytől-egyig úgy viselkednek, mint az emberek szoktak), és közben két dolgot szinte biztosan csinálni fog: nevetni és könnyezni.

Van valami szikár, egyenes, s közben kicsit gyermeki és játékos is Brooke Davis stílusában. Ahogy Millie gondolatait visszaadja, arról eszembe jut A kutya különös esete az éjszakában Mark Haddontól, vagy az Egy képzeletbeli barát naplója Matthew Dickstől. Millie is egy kicsit fura, például egy füzetbe írja a Halott Dolgokat, amikkel/akikkel találkozott. Szerintem mégsem áll olyan nagyon távol attól, amit átlagos gyereknek nevezhetnénk. A gyerekek a maguk módján látják a világot, amihez még nincs az a fogalomkészletük, amit a felnőttek használnak – és végül is nagyon sok múlik azon, hogy a gyerekre hogy néz a szülője. Vagy mondjam azt, hogy az emberre a másik ember? Mert részint erről is szól ez a regény. Meg még olyan sok mindenről, hogy csoda, hogy potom 260 oldalba ennyi minden belefért.

Hanem Karl és Agatha részeinél csodálkoztam csak el igazán. Egy ilyen, még fiatal ember, mint Brooke, hogy tudhat ennyit az öregekről? Arról, hogy milyen az életük, hogy működnek, hogy gondolkoznak és éreznek? A regény végén, a köszönetnyilvánításban elárulja a trükköt: megannyi idős emberrel beszélgetett. Ez azonban önmagában vajmi kevés lenne, ehhez empátia és írni tudás is kell, s látnivaló, hogy Brooke mindkettőnek bővében van. Megkockáztatom, ez a regény nem fog tetszeni azoknak, akik nem szeretnek szembenézni az öregedéssel és a halállal.

Mert végtére is erről szól. Brooke onnan vette hozzá az ihletet, hogy meghalt az édesanyja. És azt gondolom, különösebben sok spirituális vagy épp materialista vonatkozása nincs annak, amit ír, mégis olyan tündökletes, lenyűgöző és megható emberséggel ír öregedésről, elmúlásról és gyászról, ahogy nagyon-nagyon kevesen tudnak. Semmi hamis reményt, semmi megfejtést nem ad, ad viszont napfényt, mosolyt, nevetést, és egyszerű, keresetlen őszinteséget, amilyenre jobbára csak a gyerekek és az öregek képesek. Egyes pillanatai még az Amélie csodálatos élete című filmre is emlékeztetnek, olyan csuda dolgok vannak benne!

Ez egy olyan könyv, amilyet én szeretnék írni. Olyan könyv, amitől máshogy nézek az emberekre, és máshogy is látom őket. Mindenféle hangzatos jelszavak, nemes elvek, vigasztaló szavak és Istenhez való fohászok nélkül, csak így, ahogy Millie mondja: „Mind meg fogtok halni. Semmi baj.” De hogy ez mit jelent, ahhoz el kell olvasni a könyvet.

Októberben Budapesten tölt majd néhány napot az írónő. Ha lesz dedikálás, odamegyek majd hozzá, és azt fogom neki mondani: köszönöm.