Főkép A lassan tíz éve bemutatott, azóta már kultuszfilmmé vált Amélie csodálatos élete című francia mozi, azt hiszem, ezt bátran kijelenthetem, a 2000-es évek egyik legnépszerűbb és legbájosabb alkotása. Nem csak azért, mert a francia filmek magukban hordoznak valamit, ami még akkor is elvarázsolja a nézőket, ha egy kevésbé jól sikerült darabot látnak, hanem azért is, mert a film egész alapötlete a főszereplő és az őt körülvevő emberek jóságára, álmaira, vágyaira és mindennapi életük apró történéseire fókuszál, és pont olyan, mintha mi, hétköznapi emberek is részei lehetnénk a történetnek.
 
Amélie, akit teljes érzelmi közönyben neveltek fel a szülei, korán elhatározta, hogy amint teheti, elhagyja a „biztonságot nyújtó” otthont, ahol édesanyja halála után rideg, szigorú édesapjával volt kénytelen élni, és Párizsba megy, hogy önálló életet kezdhessen. Alig 22 évesen egy montmartre-i kávéházban köt ki, és nem is sejti, hogy élete hamarosan nem várt fordulatot vesz. Egy este egy kisfiú elrejtett kincses dobozára bukkan a fürdőszobájában, és ezzel kezdetét veszi a félénk, zárkózott, ám annál bájosabb és kedvesebb főszereplő jótetteinek sora.
 
Miután megtalálja a doboz tulajdonosát, és az apró emlékekkel könnyeket csal a szemébe, elhatározza, hogy ezentúl segíteni fog az embereknek rég elveszettnek tűnt álmaik beteljesítésében: legyen az a barátság egyszerű öröme, egy beosztottja felett zsarnokoskodó zöldséges megbüntetése, vagy egy rég várt levél érkezése. Mindenközben azonban elfelejti azt, hogy a saját boldogságát kellene előtérbe helyeznie másokéval szemben: izgalmas kutatása egy hozzá hasonlóan félénk, visszahúzódó különc után néha kiábrándítja – talán ezért is választja a könnyebb utat, mások megsegítését.
 
Ahogyan azonban egyre közelebb kerül a fényképek darabkáit gyűjtő, igen különös munkákat végző Nino Quincampoix-hoz, csalódások sorozata éri, ám pont ezért egyre inkább vágyik arra, hogy megismerje a hozzá hasonló különcöt. Mindenközben azonban nem a saját érzései, hanem mások boldogsága a legfontosabb neki: édesapja kerti törpéjének elküldése egy világkörüli útra, csak azért, hogy rávegye a mogorva öregembert az álmos francia kisváros elhagyására, a munkahelyén őt körülvevők szerelmi életének megoldása és a szomszédban lakó „üvegcsontú” festő felvidítása. A történet azonban, teljesen kiszámítható módon, Amélie jól megérdemelt boldogságával zárul: megfogadja az idős festő tanácsát, és mer tenni saját boldogságáért: elfogadja Nino közeledését, és ezt is pont olyan bájos, szerethető módon teszi, mint ahogy előtte minden mást is.
 
Azt hiszem nem túlzás tehát azt állítani, hogy az Amélie csodálatos élete című film olyan darabja a filmművészetnek, amit egyszer mindenképpen látnunk kell. Nem csak a főszereplő bája és kedvessége miatt, ami egy kis örömöt és felszabadultságot csempész a hétköznapjainkba, hanem a hamisítatlan párizsi hangulat, a szépen beállított képek és az azóta már kifejezetten népszerűvé vált aláfestő zene miatt is. Ha valaki járt már Párizsban, és látta a legbohémebb, legextravagánsabb ám egyben legbájosabb negyedet, a Montmartre-t, úgy gondolom, hogy erre a két órára visszakap valamit az ott megtapasztalt hangulatból.