Főkép

Franciás könnyedségű, már-már frivol szerelmes történet egy dán írónő tollából. Szokatlan, mert valahogy nagyon másnak képzelem el a két nép mentalitását, mégis természetesnek érzem, amiben nem kis szerepe van Iselin C. Hermann felettébb szimpatikus személyiségének és annak a ténynek, hogy annak idején olvastam az Expressz ajánlott! című regényét. Vagyis volt némi elképzelésem arról, hogyan közelíti meg a férfi-nő közötti kapcsolat dinamikáját, még ha a választott forma most egészen más is, mint a korábbi regényben. Itt ugyanis nem leveleket váltanak egymással a szereplők, hanem közvetlen fizikai kapcsolatba kerülnek egymással. Három nő, három férfi, egy idős hölgy és egy város. Manon, Rose, Sabatine, Zephyr, Toqué, Eric, Madame Fleurie és Párizs.

 

Manon elegáns, hűvös, magányos nő. Zephyr, a férje menő orvos, aki sokat van távol. Ők ketten valami egészen furcsa módon nem tudnak közel kerülni egymáshoz. Olyan, mintha nem tudnának mit kezdeni egymással, mintha táncolni akarnának, de mindkettejük fejében egészen más dallam szólna. Rose közvetlen, barátságos, dinamikus nő, aki egyedül neveli kislányát, és arra vár, hogy szeretője és egyben gyermekének apja, Toqué, a híres író végre elváljon a feleségétől. Olyan, mintha csak időnként, egészen ritka pillanatokban szólna ugyanaz a dallam a fejükben, így táncuk is felettébb zaklatott. Sabatine tehetséges fotóművész, szerető feleség és anya egy személyben, ám ez az állapot lassan megfojtja. És ekkor bukkan fel az életében egy egészen különleges, ismeretlen, kiszámíthatatlan, és éppen ezért izgalmas férfi, akivel szinte ugyanaz a dallam szól a fejükben, így táncuk kiegyensúlyozott és harmonikus.

 

Ott van továbbá Madame Fleurie, a kedves idős hölgy, aki nélkül valószínűleg egészen máshogy alakulnának a dolgok, de persze lehet, hogy tévedek. Maradjunk annyiban, hogy bizonyos nézőpontból ő a katalizátor, vagy ha úgy jobban tetszik, a kritikus pillanatban felcsendülő dallam, ami után már soha semmi sem lesz ugyanolyan. És persze ott van maga Párizs, az igazi főszereplő, a maga utánozhatatlan, könnyed hangulatával, élénk, ám mégsem harsány színeivel, a levegőben vibráló érzelmeivel. Mert ez a város meghatározza a benne élő embereket, az öltözködésüket, a hajviseletüket, az étkezési szokásaikat, az egymáshoz való viszonyukat, de még a gondolkodásukat is, éppen ezért tökéletes helyszín mindahhoz, amit a szerző el akar nekünk mondani a szerelemről, annak elmúlásáról, illetve a kapcsolatok törékenységéről.

 

Korábban dallamokról és táncról beszéltem, de arról nem, hogy vajon hányan vannak valójában a táncparketten? Iselin C. Herman egy ideig bizonytalanságban tart bennünket, ám ezt olyan hihetetlenül elegánsan teszi, hogy nem tudunk rá haragudni. Mondjuk nem is érünk rá ilyesmire, hiszen hála a töredezett elbeszélői módnak néha abban sem vagyunk biztosak, hogy éppen ki a nézőpont-karakter, de abban egyre inkább, hogy ez nem mehet így sokáig, hogy ennyi hazugság, csalás és árulás nem maradhat büntetlenül, hogy ennyi szív nem szakadhat darabokra és ennyi fájdalom nem áramolhat szabadon. De vajon kinek a bűneit látjuk valójában, a szereplőkét vagy a sajátunkat? És vajon könnyebben elviselhető a fájdalom, ha tudjuk, hogy a bűnös elnyerte méltó büntetését? Egyáltalán, mi lehet méltó büntetés valaki számára, aki talán nincs is tisztában azzal, hogy amit tett, az rossz? És vajon tanul az esetből az, akinek tanulnia kell belőle? Csak remélni tudom…

 

Részlet a regényből