Főkép

Amikor én képbe kerültem, éppen a Szó Kiadó tett kísérletet Dr. Temperance Brennan történeteinek magyarországi bevezetésére (évekkel korábban az Aquila is kiadott egy vagy két részt), sajnos nem túl nagy sikerrel, ráadásul a sorrenddel és a minőséggel is voltak problémák. Aztán jött az Ulpius-ház, akik újra nekifutottak a vállalkozásnak, immáron helyes sorrendben: Csont és vér / A holtak beszélnek (Déja Dead), Csont és bőr / Minden napra egy halott (Death du Jour), A csontok nem hazudnak / Halálos döntések (Deadly Décisions), csakhogy a harmadik kötet után ők is feladták, vagy ki tudja, mi történt, de a lényeg, hogy a sorrendben negyediket, a Végzetes utazást (Fatal Voyage), ami korábban még soha nem jelent meg magyarul, már a Fumax „dobta piacra”, mint ahogy a jelenlegi, ötödiket is, ami az eredeti kiadások sorrendjét tekintve valójában a hatodik, vagyis van egy rész, a Grave Secrets (Síri titkok), ami valamilyen rejtélyes oknál fogva 2008 óta nem jelent meg magyarul. Ennek ellenére a jelek mindenképpen bíztatóak.

 

„Miközben eltakarítottam a halott újszülött maradványait, a pasas, akit később megöltem, épp Charlotte felé repesztett a kocsiján. Akkor azonban még mit sem tudtam erről. Soha hírét nem hallottam, ahogyan a hátborzongató játékot sem ismertem, amelyben szerepet vállalt.”

 

Megint erős, hideg, tárgyilagos a kezdés, amitől az embert szinte a hideg is kirázza, számomra mégis ott rejlik ezekben a szavakban az érző emberi szív, a lélek és a mérhetetlen szomorúság. Meg persze egy nagy adag elutasítás is. Az erőszak elutasítása. Merthogy nem tagadása, az biztos, hiszen Dr. Temperance Brennan mindennapjait az erőszak teszi ki – no nem a sajátja, hanem a mások ellen elkövetett, legyenek azok emberek vagy állatok. Egy törvényszéki antropológus vizsgálódásának tárgya ugyanis bármilyen csont (vagy csontot tartalmazó lelet) lehet. És a leleteket nem érdekli, hogy a szakértő éppen tengerparti nyaralásra készül szíve választottjával, mint ahogy Tempe exének kutyáját sem, ha egyszer szagot fog. Márpedig ezúttal fog, nem is akármilyet – pedig milyen kellemesnek indult az a piknik… Történik mindez azt követően, hogy egy fatüzelésű kályhából előkerültek egy csecsemő csontjai, melyek ráadásul egy olyan ember unokájának maradványai, akivel Dr. Brennan közel két évtizedig dolgozott egy helyen.

 

Ismerve kedvenc törvényszéki antropológusunk munkamorálját, egyre távolabbinak tűnik a tengerpart és a napsütés, de persze nincs minden veszve, hátha ezúttal nincs semmi bonyodalom, és pikk-pakk megoldódik minden, szövevényes bűnügy és átláthatatlan rejtély nélkül. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Kathy Reichs ugyanis tartogat még számunkra valamit, mégpedig egy sziklafalnak csapódó kisrepülőgép formájában, melyből két utas maradványai, meg némi furcsaság kerül elő. Az, hogy a szálak összefonódnak-e valahol, nem lehet kérdéses egy vérbeli rajongó, de még a tapasztaltabb krimi-kedvelő számára sem, már csak az a kérdés, hogy hol, és végül milyen mintát adnak ki.

 

És nem, továbbra sincsenek jelen a tévésorozatból ismert csodabogarak, nincs rivalizálás a labor királya címért, sőt, igazából semmi sem olyan, mint ott, helyette viszont van egy, a mindennapi élet apró-cseprő ügyeivel (bevásárlás, takarítás) is törődő, határozottan szimpatikus, bár kissé munkamániás negyvenes nő, aki maga mögött hagyta az alkoholizmust és a házasságot, aki jó kapcsolatot ápol egyetemista lányával, annak ellenére, hogy nem szimpatikus (sőt, gyanús) neki a lány új barátja, akinek nincsenek antiszociális megnyilvánulásai (sőt, kifejezetten empatikus), aki rühelli az egyik nyomozót, akivel együtt kell dolgoznia, ám mindezek mellett csaknem ugyanolyan profi, mint a tévében megismert alteregója.

 

Bevallom, nekem ez így sokkal, de sokkal szimpatikusabb, talán ez lehet az oka, meg persze a remek dramaturgia és cselekménybonyolítás, hogy bizony sokszor nehezemre esett letenni a könyvet, mi több, határozottan zokon vettem, amikor meg kellett szakítanom az olvasást, még akkor is, ha szinte folyamatosan azt éreztem, Kathy Reichs nem elég bevállalós a választott társadalmi problémával (pl. illegális vadászat, állatbefogás és kereskedelem) kapcsolatban, és bár az álláspontja egyértelmű, mégis inkább csak a felszínt kapargatja. De lehet, hogy nem is kéne mélyebbre mennie (eddig sem ment), és csak azért van némi hiányérzetem, mert mostanában több skandináv krimit olvastam, amelyekben viszont szinte csuklóig vájkálunk a lelki és társadalmi sebekben.

 

Jó hír viszont, hogy megérkezett az új kötet, a Hétfő csont nélkül (Monday Mourning) - addig viszont, amíg annak nekiugorhatok, előkapom a polcról a cikk elején emlegetett, 2008 óta ki nem adott kötetet – ami nem a cselekmény miatt hiányzik, hiszen minden rész egy-egy önálló nyomozás, vagyis megáll a saját lábán, hanem az egyre gyakrabban felbukkanó magánéleti utalások és vonatkozások miatt, merthogy igazából ezek kötik lazán egymáshoz a sorozat köteteit, illetve ezek segítenek megismerni és talán megérteni Tempe nem éppen egyszerű életét és személyiségét – és  jól kiolvasom…

 

Update: Időközben beszéltem a kiadós fiúkkal, akik megnyugtattak, az általam hiányolt kötetet is kiadják majd egyszer, ám most - teljesen érthető okok miatt - az új, magyarul eddig még ki nem adott kötetekre koncentrálnak.